Szent István, a keresztény Magyar Királyság megalapítója és első uralkodója 1038. augusztus 15-én hunyt el. A Hartvik püspöktől származó legendája szerint Istvánon komoly betegség lett úrrá, lefogyott, elgyengült, már a lábára sem tudott állni – ekkor udvarának „négy legfőbb nemese” az életére tört.
Egyikük az este homályában csupasz karddal a köpenye alatt a király hálójába osont, ám „égi ösztönzésre a penge lehullt, és a földhöz ütődve megpendült”. Meghallotta ezt István és kérdezte, mi történt, mire „az az ember megtörve, szorongva bevallotta őrült tervét, bánta, közel lépett, térdre esett, a király lábát átkarolta, beismerte, hogy bűnözött, és kegyelemért könyörgött”. Neki megbocsátott, de társai elnyerték méltó büntetésüket.
Később láz vette le lábáról, maga is érezte közelgő halálát. Ekkor magához rendelte előkelőit, megtárgyalta velük, kit válasszanak utódjául, majd intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, és őrködjenek a kereszténységen. Ezután kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel:
Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.
Augusztus 15., Mária mennybemenetelének ünnepe közeledett, és István nagyobb irgalomban reménykedett, ha ezen a napon fejezi be életét, külön ezért könyörgött. A jeles napon a királyt a püspökök és ispánok kara, szolgák tömege vette körül, István pedig elnyerte a kegyelmet: ezen a napon halt meg.
