Augusztus 10. Lőrinc napja, a név a latin Laurentius magyar megfelelője, a laurentum jelentése vidékről származó férfi. A jeles nap a III. században élt, és 258. augusztus 10-én, Rómában vértanúhalált halt Szent Lőrinc tiszteletére kapta ezt a dátumot, hiszen valójában ünnepről van szó, a szentek halála egyben mennybéli „újjászületésük” napja. A népi bölcsesség pedig úgy tartja,
Dinnyetermesztők rémálma lehet e mondás közismertsége még akkor is, ha ordít az ellentmondás: most vagyunk a dinnyeszezon csúcsán, kiváló minőségű áru található bárhol az országban. És ha valaki nem hisz a saját szemének, érzékeinek, gyanút kelthetnek a Lőrinchez kapcsolódó további megfigyelések: a fák már nem nőnek tovább, a kígyó odvába bújik, a folyókban ettől kezdve nem fürdünk, és ha esik az eső, bőven lesz bor az idén.
Összecsúszott a két Lőrinc
A megoldás, hogy a naptár ismer még egy Lőrinc napot, jelesül szeptember 5-ét, az egyház ekkor az 1200 évvel később élt Justiniani Szent Lőrincet ünnepli, akit IV. Jenő pápa 1433-ban nevezett ki Velence püspökének. Ő nem halt vértanúhalált, de alázatos, a szegényekről gondoskodó, az egyházi ügyek iránt elkötelezett élete okán 1690-ben szentté avatták, ünnepnapjává pedig püspökké avatásának dátumát, szeptember 5-ét tették.
Így már minden logikus, hiszen ha a dinnye a földön marad, szeptemberre valóban tönkremegy, a természet is megkezdi felkészülését a téli dermedt állapotra, és bizony a természetes vizek kellemes hőmérséklete is elvész a nyárral. Ez a Lőrinc tehát nem az a Lőrinc, bátran vegye és egye a dinnyét mindenki, és ne hagyjunk fel a strandolással sem, főleg, hogy a jövő hét elejétől újabb hőhullám érkezése várható.
Roston sütötték halálra
És kit ünneplünk augusztus 10-én? Szent Lőrinc életéről nagyon keveset tudunk, feltehetően II Sixtus pápa diakónusa volt a III. század közepén. Különös gondot viselt a szegényekre és a betegekre, alamizsnát osztott, gyógyított sokszor csodás módon, és vakok szeme világát adta vissza. Valerianus császár keresztényellenes törvényei nevében a pápát és diakónusait is letartóztatták, az egyházfőt 258. augusztus 7-én kivégezték.
Látva, hogy püspökét a halálba hurcolják, Lőrinc sírni kezdett, amiért nem kísérheti a vértanúságba, azt kérdezte tőle, méltatlannak találja-e arra, hogy magával vigye. II. Sixtus úgy válaszolt, hogy Lőrincre dicsőbb győzelem vár, három nap múlva követni fogja őt a halálba, addig is rábízza örökségét, ossza szét az egyház kincseit. Hallották ezt a rómaiak is, rögvest a kincsek átadására szólították fel a diakónust, aki három napot kért. Vissza is tért időben egy sereg koldussal, bénával és beteggel, és azt mondta a bírónak:
Íme, itt vannak az Egyház kincsei!
Rögtön hóhérkézre adták: augusztus 10. volt, a Sixtus halála utáni harmadik nap. Lőrincet egy rostélyra bilincselték, és a tűz fölé tették, ahonnan még bátran kiszólt a hóhérnak: ,,Ez az oldalam már megsült, fordíts meg és egyél belőlem”! Kínzása közben könnyeket ontott, de nem önmagáért vagy a fájdalomtól, hanem embertársai bűnei miatt, szemét az égre emelve Róma megtérését kérte az Úrtól. Ezért nevezzük a maximumát augusztus 10-e környékén produkáló Perseidákat, vagyis a hullócsillagokat Szent Lőrinc könnyeinek.
