Részben a magyar történetírás, de különösképpen a köztudat sokáig inkább a magyar köznemességnek tulajdonította a reformkorban elért nemzeti és társadalmi vívmányokat, míg az arisztokráciára konzervatív, „ellabancosodott”, idegenszívű társaságként tekintett. Nyilván komoly szerepe van ebben az 1945 utáni diktatúrának, ahol a főbűnösnek kikiáltott nagybirtokos arisztokráciának a múltban is velejéig romlottnak kellett lennie. Kivételt egyedül talán Széchenyi István jelentett, aki „túl tudott lépni osztályérdekein”, így ő többé-kevésbé mindvégig megkaphatta a tetteivel kiérdemelt tiszteletet.
Való igaz, hogy főnemességünk legfőbb igazodási pontja hosszú időn keresztül Bécs volt azokban az időkben, a legtöbbjük még a magyart sem beszélte „anyanyelvi szinten” (sőt, talán sehogy sem), mégsem szabad tipizálni azt, miként gondolkodtak a reformokról. A történetírás mára már markánsan felülemelkedett a megveszekedetten Habsburg-párti, németlelkű, konzervatív és reformellenes magyar arisztokrácia dogmáján, sőt. Biztosan kijelenthetjük, hogy:
Még akkor is, ha az egyházi és világi főméltóságok miatt tartós fölénybe sosem kerülhetett, és az is más kérdés, hogy Széchenyi, de leginkább Batthyány Lajos 1839-es fellépéséig nem volt, aki ezeket az erőket összefogja.
2023. március 17-én volt 175 éve, hogy Batthyány Lajos megkapta a miniszterelnöki kinevezést. A 24.hu-n Dr. Melkovics Tamás történész, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója segítségével sorozatot indítottunk Batthyány életének bemutatására. A folytatásban első miniszterelnökünk harcostársairól, a főúri ellenzékről lesz szó: politikáról, szerelemről, hűségről, szellemidézésről és akasztásról úgy, ahogy e sokszínű társaság mindennapjai teltek az országgyűlésben és azon kívül.
Gazdagok és elhivatottak
Ha megnézzük az 1839–40-es diétán Batthyány körül kialakult csoportot, a későbbi miniszterelnök közvetlen munkatársai közt a leggazdagabb, legpatinásabb családok képviselőit találjuk. Eszterházyak, Zichyk, Batthyányak, Andrássyak, Erdődyek, Károlyiak, Telekiek, Szapáryak, és a sort még folytathatnánk. Batthyány kezdte őket olyan politikai közösséggé szervezni, amely már a mai modern pártok alapjaival rendelkezett, úgy, mint pártprogram, egyfajta laza pártfegyelem stb. – e munkában pedig közvetlen segítői többsége nyugat-magyarországi nagybirtokos, katolikus mágnás volt.
Rögtön megdől tehát a közkeletű vélekedés, miszerint ez a csoport a Habsburgok hatalmát támogatta, míg a főúri ellenzéket inkább a tiszáninneni és tiszántúli, kevésbé tehetős és protestáns famíliák tagjai alkották. Nem lehet tehát tipizálni, hogy kiből lett „kormánypárti” és kiből „ellenzéki”, ráadásul ezek a kategóriák is igencsak képlékenyek voltak.
Batthyányék a legfontosabb axiómának saját függetlenségüket tekintették, azaz nem vállaltak udvari vagy állami tisztséget és hivatalt, ami a kormányzathoz kötötte volna őket
– mondja a 24.hu-nak Melkovics Tamás.
Vagyonuknak köszönhetően nemcsak szuverenitásukat tudták megőrizni, de aktív részesei lehettek az akár évekig húzódó országgyűléseknek, miután nem jelentett gondot számukra hosszú időre Pozsonyba költözni. Ez utóbbi egyébként olyan komoly „visszatartó erő” volt, hogy Batthyányék már az 1839–1840-es diétán pénzalapot kívántak létrehozni a kevésbé vagyonos és távoli megyékben birtokos főrendi tagok pozsonyi tartózkodására.
Teleki László párbajra hívta Haynaut is
Kezdjük Teleki László gróffal a kivétel erősíti a szabályt alapon, miután ő épp egy erdélyi gyökerű, protestáns család sarja volt. Számára is az 1839–1840-es diéta volt az első komolyabb közszereplés: eredetileg partiumi vármegyei követként kívánt bejutni az alsóházba, de miután ezt megakadályozták, a főnemesség felnőtt férfi tagjainak alanyi jogon járó királyi meghívóval a felsőtáblán foglalt helyet. Hamar Batthyány barátjává, egyik legközelebbi munkatársává, harcostársává vált, kifejezetten modern parlamentáris szónoki tehetségével hívta fel magára a figyelmet. A szónoklat „megtestesült vívókardjának” tartották, aki bármely vitapartnerének érveit a legapróbb részletekig képes volt összezúzni. Illetve nyughatatlan, lobbanékony természetével.
Teleki több párbajt vívott, egyszer Széchenyivel is párbajszituációba keveredett, ám ezt Batthyány közbenjárásával sikerült elsimítani. 1849 után pedig rendre barátja, barátai »gyilkosával«, Haynauval akart kiállni – persze sikertelenül
– jegyzi meg a történész.
A Védegylet alelnöki és az Ellenzéki Kör elnöki tisztét vitte, Batthyány kormányalakításánál is felmerült a neve, de a kvázi külügyminiszter Eszterházy Pál herceg lett. Végül diplomáciai megbízatást kapott, 1848. augusztus 31-én hagyta el Magyarországot, és a magyar ügyet képviselte Párizsban a francia udvarnál. A szabadságharc leverése után szoros kapcsolatban állva az emigráció számos tagjával lankadatlanul az újrakezdésen dolgozott.
1860-ban álnéven, angol útlevéllel magánlátogatásra érkezett Drezdába, ám a szász titkosrendőrség elfogta, és kiadta Ausztriának. Ferenc József viszont szabadon engedte (a felfokozott hangulatban persze nem is tehetett mást), Teleki pedig belevetette magát a politikába. Hamar rá kellett ébrednie azonban, hogy itthon a többség immár a kompromisszumkeresés felé hajlik, és belátta, hogy radikális céljainak megvalósítása reménytelen: 1861. május 7-én öngyilkosságot követett el.
Másnap az országgyűlés tanácskozás nélkül, szomorúan oszlott szét:
És a képviselők, a nagy komoly férfiak, amint helyeikről fölállva, egymás égő szemeibe tekintenek, nem állhaták tovább az erőszakot, hanem zokogásra fakadva, borultak egymás nyakába, és sírtak, mint apát vesztett gyermek, – és azt szívszakadás volt látni. Aki érti e szavak súlyát: Teleki László meghalt; az ne szégyellje könnyei hullását, mert bizony nem egy ember, hanem egy ország fájdalmát siratja abban
– írja Jókai Mór nekrológjában.
Alig tudtak magyarul
Teleki kapcsán érdemes kitérni a magyar nyelvtudás kérdésére, ő ugyanis kitűnően bírta a nyelvet. Arisztokráciánk többségéről azonban ezt nem mondhatjuk el, „anyanyelvük” sokkal inkább a német volt, ezt használták minden fórumon gyerekkoruktól kezdve. Igazi kuriózum volt például, hogy Zichy Antónia (Batthyány felesége) és nővére, Karolina nemcsak kiválóan beszélte a magyart, hanem demonstratív jelleggel nyilvánosan is ezt használták, igyekezve „divatba hozni” a magyarságot – itt írtunk erről részletesen.
Az 1825–1827-es országgyűlésen hatalmas megrökönyödés kísérte, amikor Széchenyi István latin helyett magyarul mondta el első beszédet, holott tudjuk, hogy ő sem bírta kifogástalanul a nyelvet, a németet mindig is komfortosabbnak érezte, naplóját is így vezette. Sokat tépelődött, izgult, húzta az időt, így fogalmazott: „Oly nagy izgalomban, hogy szívesebben mennék a bitóra. Vajon fogok-e valaha is hidegvérrel beszélni?” Az 1839–1840-es diétán viszont már alapkövetelmény volt a magyar nyelvű felszólalás, és ez jócskán vissza is vetette a főnemesség részvételi kedvét. Batthyány Lajos, Magyarország első felelős miniszterelnöke is küzdött vele.
Batthyány Kázmér és a szerelmi botrány
Batthyány Kázmér gróf, a Védegylet elnöke a család hercegi ágának tagja volt (a hercegi címet bátyja, Gusztáv örökölte). Első országgyűlésén, 1839–40-ben még ő is alig tudott magyarul, a következő, 1843-ban induló diétára azonban már megfelelően kiképezte magát. Politikai karrierje mellett a kor egyik legnagyobb mecénásaként működött, támogatta Széchenyi és Kossuth összes vállalkozását, az ipart, a mezőgazdaság fejlesztését, kultúrát, vasutat, tényleg számtalan területre áldozott mérhetetlen vagyonából.
1848-ban Baranya főispánja lett, majd a Szemere-kormányban a külügyi tárcát kapta, de helyettesként a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszteri teendőket is ellátta. A szabadságharc végéig kitartott a „nagy ügy” mellett, a vereség után számára is az emigráció jutott, távollétében halálra ítélték, az ő nevét is bitófára szegezték, Párizsban hunyt el 1854-ben, mindössze 47 éves korában, földi maradványait csak az 1987-es újratemetésekor szállították haza a siklósi családi kriptába.
Kázmért sem kerülték el az arisztokrata körökben szinte megszokott, kacifántos szerelmi ügyek, ő is férjes asszonnyal, egy másik ellenzéki főnemes, Szapáry Antal gróf feleségével, a liberális női mozgalom egyik ismert tagjával, Keglevich Augusztával melegedett össze. Csakhogy Szapáry ezen kicsit sem bánkódott, tekintve, hogy minden bizonnyal ő is erősen kifelé kacsingatott a kapcsolatból. A probléma az volt, hogy a katolikus házasság felbontására semmi esély nem mutatkozott, így aztán a hármas nekiállt „ügyeskedni”, ami komoly botrányhullámokat vetett a magas társasági körökben és a politikában is.
Poroszországban engedélyezték a válást, Antal és Auguszta ezért odautazott, honosíttatták magukat, majd felbontatták a házasságot. Itthon azonban a katolikus egyház ezt nem fogadta el, jöhetett az újabb „trükk”. Kázmér és Auguszta áttért a református vallásra, ahol engedélyezett az újraházasodás, így a pár 1847-ben végül megköthette a frigyet.
A kiskapuk kijátszása a társasági körök nemtetszését váltotta ki. István nádor Pozsonyban, 1848. február 20-án rendezett báljára tüntetőleg nem kaptak meghívást, ez viszont az ellenzék, különösen Batthyány Lajosék szimpátiatüntetését, a meghívók visszaküldését váltotta ki. Jelképes, hogy a helyzetet végül Deák Ferenc rendezte, aki immár igazságügy-miniszterként államilag törvényesítette a nászt.
A Habsburgok „teremtették”
Az Eszterházy családnak szinte nem volt olyan tagja, amely ne a főrendi ellenzéket támogatta volna. Idősebb Esterházy Miklós gróf az egyik leggazdagabb magyar volt, ráadásul félmegyéi birtokai feküdtek kuriózumként szinte egy tömbben Tata központtal. Amikor két fia, Pál és az ifjabb Miklós, a korszak egyik legnagyobb örökségének várományosaként megjelent Batthyány mellett, a kormányzat és a titkosrendőrség „őrjöngött”, de hasonló reakciót váltott ki egyébként Batthyány Kázmér és valójában minden főúr ellenzékisége is.
Ugyanis, mint említettük, az arisztokrácia, a főnemesség bárói, grófi és hercegi rangot jelentett, ebben a formában pedig a Habsburgok „kreálmánya” volt. Ugyan a Mohács előtti Magyarországon is létezett a bárói méltóság, de ez általában valamilyen főhivatal viseléséhez kötődött, és annak időtartamára személyre szabottan szólt. A Habsburgok tették örökölhetővé a XVI–XVII. századtól kezdve – nyilván udvarhű katonai és hivatali szolgálatok fejében –, a legtöbb család az 1600-as és 1700-as években emelkedett a főnemesség soraiba.
Az arisztokráciától a kormányzat tradicionális politikai hűséget várt el, és miután 1839–40-ben immár szervezetten és tömegesen vállalták fel a markáns ellenzéki szerepkört, egyszerűen nem értették, hogyha a főnemességet »mi teremtettük«, akkor mi is történik most a felsőtáblán?
– magyarázza a történész. Hozzáteszi: a titkosrendőrség természetesen különféle magyarázatokat gyártott le, leginkább arra hivatkoztak, hogy pusztán irigységből, személyes sértettségből és bosszúvágyból játsszák az ellenzéki reformert, de korántsem meggyőződésből.
Az ország legszebb férfija
A reformkori ellenzék sorait és Batthyány köreit erősítette Andrássy Károly gróf, a kiegyezés utáni kormány első miniszterelnöke, a „szép akasztott”, Andrássy Gyula édesapja is. Úgy tűnik, ő is híresen jóképű férfi volt, a dúsgazdag Szapáry Etelkát kérte feleségül, miután a családi legendárium szerint „véletlenül” kihallgatta, hogy a lány bevallja az anyjának: belehabarodott Andrássyba. Az anya a leendő anyós szigorúságával kérte számon Andrássyt: „Tudja Ön, hogy Etelka az ország leggazdagabb leánya, s Önnek, gróf, nincs több, mint húszezer holdja s az is csak hegy meg bánya:” A válasz nem késett: „Tudja-e Ön, grófnő, hogy én vagyok az ország legszebb férfia?”
Zajlott tehát az élet a magyar arisztokrácia zárt világában, miközben korszakalkotó munka folyt talán azóta sem látott elhivatottsággal. A Batthyány körül kialakult főúri csoport erős jellemzője, hogy a magánérdeküket a közügyek alá rendelték.
Elücsöröghettek volna fényes kastélyaikban, hatalmas vagyonuk bőven kitartott volna életük végéig, ám ők más utat választottak, »megharcoltak« magyarságukért, bekapcsolódtak a közéletbe, és szinte kivétel nélkül végigküzdötték a reformkort Batthyány mellett. Többségük 1848 tavasza után sem riadt vissza, sokan a végsőkig kitartottak, a száműzetést, sőt, a mártírhalált is vállalták a modern polgári Magyarországért
– emeli ki Melkovics Tamás.
Aki bitófán végezte
Teleki és Batthyány Kázmér mellett a megtorlás másokat is igyekezett utolérni. Idősebb Eszterházy Mihály grófot, aki az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja lett, sőt, Kossuth kormánybiztossá is kinevezte, a szabadságharc leverése után halálra ítélték, de ezt végül hat év várfogságra enyhítették. A már említett Eszterházy Pál pedig 1848 decemberétől egészen a kapitulációig honvédtisztként szolgált Klapka György mellett Komáromban, majd 1853-ig emigrációban élt.
Az evangélikus Jeszenák János báró mindenkinek példát mutatott kötelességtudatból: 1825 óta ott volt minden országgyűlésen, de kivette részét a megyei politikából és az egyesületi életből is. 1848-ban elvállalta Nyitra vármegye főispáni pozícióját, majd több vármegye kormánybiztosi feladatait látta el egészen 1849 júliusáig: ő hadbírósági ítélet alapján 1849. október 10-én a bitófán végezte. A pozsonyi evangélikus temetőben lévő sírján Gyulai Pál alábbi sorai állnak: „Szerette hazáját szívvel, szóval, tettel; Védte szabadságát híven, becsülettel. Áldozott, szenvedett, jutalmát nem kérte, s nem küzdhetve többé, vérpadon halt érte.”
Elhivatott, de makacs főurak
Számos további főnemest említhetnénk még. Pálffy József grófot, a „főrendiház fenegyerekét”, aki egyik alkalommal a felsőtábla feloszlatása mellett agitált a felsőtáblán – mindezzel ő is hozzájárult ahhoz, hogy Széchenyi elájult az ülésteremben. Erdődy Sándor grófot, aki vépi kastélyát szinte múzeumként rendezte be, s akit Batthyány második kormánya külügyminiszterének szemelt ki. Zay Károly grófot, aki az evangélikus egyház világi főfelügyelőjeként és politikusként egyfelől a teljes vallásszabadságért és a társadalmi jogegyenlőségért harcolt, másfelől viszont nyíltan a szláv nemzetiség magyarosítására törekedett, amellyel komoly vihart kavart.
Eszterházy Kázmér grófot, Liszt Ferenc egyik fő tisztelőjét és mecénását, de szűkebben vett politikai karrierjét itt kezdte a fiatal Eötvös József báró is, aki azonban már 1839–40-ben is részben különutas politikus volt. A sort még folytathatnánk, de így is látható, hogy
Az okkultista arisztokrata
A végére hagytunk egy igazi csodabogarat, Szapáry Ferenc grófot, Antal testvérét, aki rendhagyó módon ugyan, de mégiscsak vitte hírünket a világban. Batthyány mellett tűnt fel ő is a sokat hivatkozott 1839–1840-es országgyűlésen, és bár nem vált központi figurává, lelkesen támogatta a reformellenzéket. Az 1840-es évek elején azonban inkább a magnetikus gyógyászat felé fordult: részben a kolerának is köszönhetően akkoriban igencsak megnőtt az érdeklődés a különféle betegségek és rendhagyó gyógymódok, így a mágnesterápia iránt is.
Előbb Drezdában, majd Pesten a Váci utcában is magnetikus rendelőt nyitott, de nagyobb részt Párizsban tartózkodott, számos könyvet írt a magnetizmusról, emellett a hipnózis, azaz a delejezés is érdekelte. Élete végén aztán hazatért, nagyabonyi birtokán spiritizmussal foglalkozott, szellemidéző, asztaltáncoltató szeánszokat tartott.
Szapáry tudománya azonban megfelelt a korszellemnek, kis túlzással fél Európát lenyűgözte csodálatos gyógyításaival. Valószínűsíthető módon Jules Verne legnépszerűbb magyar vonatkozású, 1885-ben megjelent regényének főszereplőjét, Sándor Mátyást, azaz Antekirtt doktort is Szapáry Ferencről mintázhatta.
Hogyan alakult Batthyány és Kossuth Lajos viszonya? Miként lett a birtoktalan kisnemesből Batthyány egyik legszorosabb munkatársa, akitől óriási társadalmi szakadék választotta el, és akit az 1840-es évek elején még a pokol fenekére kívánt? Erről lesz szó sorozatunk következő részében.
