A legtöbb nagy felfedező emlékét máig őrzi az emberiség, és – függetlenül a gyakran a nyomukban érkező hódítók tevékenységétől – az ismeretlen veszélyeket önként és bátran vállaló úttörők valóban megérdemlik a tiszteletet. De mit gondoljunk egy olyan emberről, akiből a körülmények összejátszása csinált nagy felfedezőt?
Elküldték élelmet keresni
A valamikor az 1500 körüli években, spanyol földön született Francisco de Orellana valószínűleg nem a felfedezés izgalma, hanem a gyors meggazdagodás reményében ment 1526 körül az Újvilágba, ahol 1533-ban az Inka Birodalom meghódításán dolgozó Pizarro fivérek szolgálatába szegődött. Így lett tagja annak a quitói kormányzó, Gonzalo Pizarro vezette expedíciónak, amelynek fő célja az „Aranyváros” és a mesék szerint Dél-Amerika belsejében található „Fahéjföld” megtalálása lett volna, ahol égig érő fahéjfák várták volna a felfedezőket. Az 1541 februárjában útnak induló, nagyjából kétszáz spanyolból és 3000 indián teherhordóból álló kompánia azonban megtizedelődött az Andokon való átkelés során, majd a hegyek túloldalán is szorult helyzetbe került: az élelem fogytán volt, az indiánok elszökdöstek, betegségek is szedték áldozataikat.
Pizarro ekkor azt az utasítást adta Orellanának, hogy 57 emberrel a később Coca nevet kapó folyón, egy helyben ácsolt bárkával induljon lefelé, élelmet keresni. Amikor azonban a kis csapat elérte a mai Ecuador területén levő Napo-folyót, emberei közölték, hogy vele vagy nélküle, de ők folytatják inkább az utat lefelé a folyón. Orellana beadta a derekát és egy újabb, nagyobb hajót ácsoltatott, majd újra útnak indult, és
A világ hosszabb és legbővizűbb folyamán haladva a spanyoloknak számos veszéllyel kellett megküzdeniük (hozzátéve persze, hogy maguk is veszélyt jelentettek az őslakosokra: a kisebb falvakat megtámadták és kirabolták, csak a nagyobbakban próbáltak békés eszközökkel élelmet szerezni). A szintén a hajón utazó, az expedíció történetét megíró domonkos szerzetes, Gaspar de Carvajal feljegyezte például azt is, hogy „amazonok” támadtak rájuk.
Elpártolt tőle a szerencse
Orellanáék végül 480 éve, 1542. augusztus 26-án érték el az Amazonas torkolatát. A botcsinálta felfedező-kapitány irányítása alatt a csapat mindössze 11 embert vesztve, mindenféle előzetes felkészülés nélkül hajózott a hatalmas folyamon. Ha már így alakult, Orellana természetesen benyújtotta az igényét a felfedezett területekre, és végül 1545-ben vissza is tért, mint Új-Andalúzia frissen kinevezett kormányzója, azzal a feladattal, hogy alapítson két várost az Amazonas torkolatvidékén. Második útját azonban nem kísérte szerencse, két hajója már az odafelé vezető úton elsüllyedt, a maradék kettő pedig elkeveredett a folyam kiterjedt torkolatvidékén. Orellana egy őslakosokkal vívott összecsapásban kapott sebesülésébe halt bele, 1546 novemberében.
A kétségtelenül némi szerencsével magát a nagy felfedezők közé beverekedő Orellanát sokáig egyébként beteges nagyotmondónak is tartották, mivel az újabb expedícióra támogatást gyűjtve a dzsungel mélyén virágzó civilizációról számolt be V. Károly német-római császárnak és spanyol királynak. Az uralkodó ugyan hitt neki, de később egyöntetű véleménnyé vált, hogy ez csak Orellana fantáziájában létezhetett – egészen az utóbbi évekig, amikor is új régészeti felfedezések arra a következtetésre juttatták a kutatókat, hogy az európaiak által behurcolt betegségek okozta pusztítás előtt valóban létezhettek a kis törzsi falvak mellett virágzó, földművelő városok is az Amazonas mentén.
