Kiemelkedő államférfi vagy a hatalomvágytól elvakított diktátor? Máig megoszlanak a vélemények Napóleonról az ehhez hasonló kérdésekben. Persze a válasz – ahogy általában – nem egyértelmű, Napóleon személyiségének és viselkedésének néha egyik, néha másik vonásai kerekedtek felül, és akár szinte egy időben is tudott nagylelkű és diplomatikus, illetve bosszúálló és szűklátókörű lenni – ahogy ez például a tilsiti békékben is megmutatkozott.
Oroszország és Poroszország ellen
Miután 1805-ben fényes austerlitzi győzelmével és az utána kötött pozsonyi békével lezárta a harmadik koalíciós háborút, nem sokáig ülhetett babérjain, a következő évben ugyanis már újra hadba kellett vonulnia a negyedik koalíció, azaz Poroszország és Oroszország erői ellen. A francia császár a tőle megszokott módon, gyorsan és döntő módon csapott le: jénai és auerstädti győzelmei után Poroszország 1806 októberére már összeomlott, III. Frigyes Vilmos pedig orosz szövetségeséhez menekült. „Napóleon ráfújt Poroszországra – és Poroszország nem volt” – írta nem sok költői túlzással Heine.
A cári csapatok ellen kicsit tovább tartott, amíg döntésre vitte a dolgot – bár ebben a lassú orosz felvonulás és a közben beálló tél is szerepet játszott. A mély hóban megvívott, nagyjából döntetlenre végződő eylaui csata után azért június 14-én, Friedland mellett Napóleon megszerezte a győzelmet, I. Sándor cár pedig békét kért.
A két uralkodó között június 25-én került sor az első találkozóra, az ilyen eseményekkor szokásos, gondosan kimódolt külsőségek között. A cár és a császár Tilsit (ma: Szovjetszk) városában került szembe. Hiába feküdt a település az orosz–porosz határon, a teljesen semleges terep jegyében a tárgyalás helyszínét a Nyeman folyón, egy erre a célra ácsolt jókora tutajon jelölték ki. Napóleon azért egy aprócska gesztussal jelezte, hogy kinél is vannak a jobb lapok: amikor a két uralkodó csónakjai egyszerre indultak el a két partról a bárka felé, saját evezőseit gyorsabb húzásokra ösztökélte, így végül mégis ő fogadhatta a cárt a fedélzeten.
A tutajon felhúzott sátor franciák felé néző bejárata fölött egy „N”, míg az orosz oldalon egy „A” (I. Sándor nevének latin kezdőbetűje) díszelgett – ugyan elvileg a poroszok is a béketárgyalások résztvevői voltak, már ez a mellőzés is előrevetítette, hogy Frigyes Vilmos legfeljebb asszisztálhat majd a „nagyok” dolgához.
Az oroszokkal elnéző volt
A cár az udvariassági körök után állítólag azzal indította a beszélgetést, hogy kijelentette, „nem kevésbé utálom az angolokat, mint ön, és bármilyen ellenük irányuló vállalkozását kész vagyok támogatni”. Nem csoda, hogy ezek után baráti mederben zajlottak a megbeszélések, a két uralkodó állítólag szívélyes viszonyba került egymással: esténként közös programokon vettek részt, összeölelkeztek, amikor találkoztak, egymásba karolva tettek hosszú sétákat, sőt még zsebkendőket és sálakat is ajándékoztak egymásnak. I. Sándor még az orosz ortodox egyház Napóleont az Antikrisztus földi megtestesüléseként történő átkát is visszavonatta. A poroszok mindezt a partvonalról szemlélték, pedig Napóleon Joséphine császárnénak írt egyik levele szerint Luise porosz királyné még flörtölni is próbált vele – de ezt persze úgy pergett le róla, „mint víz a kacsa hátáról”.
A francia–orosz békeszerződést végül 1807. július 7-én írták alá. A császár fődiplomatája, Talleyrand keze nyomát viselő egyezmény igen elnéző volt Oroszországgal szemben, a cár rokonai megtarthatták az általuk birtokolt német fejedelemségeket, és a franciák áldásukat adták az oroszok Oszmán Birodalom elleni tervezett akcióira is, cserében elsősorban a Nagy-Britannia elleni kontinentális blokádhoz való csatlakozást várták el Sándortól.
Ha igaz, Talleyrand Poroszországgal kapcsolatban is önmegtartóztatásra intette uralkodóját, azonban a két nappal később aláírt francia–porosz békeszerződésben Napóleon másik arca mutatkozott meg, Poroszországot ugyanis gyakorlatilag harmadrangú hatalommá fokozta le az irat. A királyság területe a felére csökkent, a poroszoknak ugyanis az újonnan létrehozott Varsói Hercegség és Vesztfália, valamint a Danzigi Köztársaság és Szászország javára is le kellett mondaniuk jelentős birtokokról. Ha ez nem lett volna elég, Napóleon 100 millió frank hadisarcot is kivetett Poroszországra, s hadserege létszámát 42 ezer főben korlátozta.
A megalázó szerződés egyes történészek szerint végzetes csapást mért Talleyrand és Napóleon viszonyára, de az mindenesetre biztos, hogy a tilsiti békékkel Napóleon hatalma a tetőpontjára ért. Nagy ellenfelei közül csak a britek maradtak talpon, Poroszország a lábai előtt hevert, Oroszország pedig beállt a sorba. Az is igaz persze, hogy a két béke szöges ellentéte és a már-már romantikusba hajló baráti viszony dacára három évvel később Napóleon mégis hadba vonult I. Sándor ellen – előkészítve ezzel saját végső bukását.
