Állattenyésztés kapcsán a laikus elmében egy mező vagy erdőalja idilli képe dereng fel, ahol a tehén bikára talál, a jerke kosra, az ember feladata kimerül abban, hogy a biztosítsa az érdekelt felek jelenlétét adott helyszínen. A kevésbé romantikus látomásban már megjelenik az ugratótechnikus (róla később még lesz szó), de a Fővárosi Állat- és Növénykert minapi közleménye így is készületlenül érte az átlagembert: sikerült petesejtet kinyerni a Shakira nevű oroszlántól a lombik oroszlán programhoz.
Vadállatokból sokszor nehéz elővarázsolni az intimitást, és a tét is nagyobb lehet. A szakemberek utaztatnak, műtenek, mesterséges termékenyítést és megtermékenyítést alkalmaznak, vagy akár lombikban hozzák össze az utódokat azért, hogy egyes fajokat megmentsenek a kihalástól. Hanga Zoltánnal, a Fővárosi Állat- és Növénykert sajtószóvivőjéről beszélgettünk az állatkertek szerepéről és eszközeiről az ökológiai sokféleség megőrzésében.
Az európai bölénynek köszönhetjük
Minden az európai bölénnyel kezdődött a két világháború között. A történelem során különböző formában létező állatkertek először leginkább látványosságként működtek, később ismeretterjesztő célt szolgáltak, a gyökeres változás a frankfurti állatkert igazgatója, Kurt Priemel nevéhez fűződik. Az első világháború után ugyanis Európa azzal szembesült, hogy a korábban széles körben elterjedt európai bölény eltűnt a vadonból.
Állatkertekben azonban maradt még néhány példány, Priemel javaslatára pedig intézmények összefogásával megszületett egy bölényvédelmi társaság, amihez 1923-ban Budapest az elsők között csatlakozott. A tudatos tenyésztés eredményeként az ’50-es évekre jött létre olyan minőségű és mennyiségű állomány, amelyre támaszkodva megkezdődött a bölények visszatelepítése, ma pedig már egészséges populáció él szabadon Lengyelország és Fehéroroszország határvidékén szigorúan védett természeti környezetben.
Ekkortól kezdtek az állatkertek természetvédelemmel is foglalkozni: veszélyeztetett fajoknak nyújtanak biztos menedéket, tenyészprogramjaikkal pedig hozzájárulnak a vadonbeli állomány megerősítéséhez vagy akár visszatelepítéséhez
– mondja a 24.hu-nak Hanga Zoltán.
A tenyészprogramok ma már egységesen folynak világszerte több ezer állatkert együttműködésében, és hatalmas, minden egyedre kiterjedő adatbázisok alapján. A cél olyan genetikai sokféleség biztosítása az állatkerti populációkban, amilyen a természetben is kialakulna a „véletlen” párválasztással.
Több száz olyan állatfaj szerepel a programokban, amelyeknek a fennmaradása veszélybe került, az egyetlen kritérium, hogy állatkertben tartható legyen. A szakember kiemeli: változatos módszerekkel ugyan, de a tévhitek ellenére minden faj szaporítása megoldható, kivéve azokat, amelyeket nem lehet állatkertben elhelyezni. Gondoljunk például a 10–20 vagy akár 30 méteres, több tíztonnás cetekre.
Nem kellenek egymásnak
Ráfordulva témánk gyakorlati részére: vadállatokról lévén szó, mesterséges környezetben a nászhoz sokszor nem elég a hím és a nőstény találkozása, illetve az utódok életben maradása is problémás lehet. A szakember két érdekes példát hoz.
A jegesmedvék viszonylag hamar megjelentek az állatkertekben, az egymásnak „bemutatott” hímek és nőstények nem is igazán mutatkoztak szégyenlősnek, ezzel a részével tehát nem volt gond. A bocsok azonban a legodaadóbb emberi gondoskodás ellenére is rendre elpusztultak egy-két hét vagy egy hónap múltán. Aztán rájöttek a trükkre. A fehér medveanyák télen a hó alatt hozzák világra utódaikat, a bocsok heteket, akár hónapokat töltenek a védett üregben alvó anyjuk mellett.
Az állatkerti nyüzsgés, pontosabban az állatorvosok, gondozók látogatásai, a fény és zaj elég messze áll a természetes körülményektől, ezért pusztultak el rendre a kicsik. Budapest az elsők közé tartozott 1933-ban, ahol a jegesmedvék nemcsak megszülettek, de életben is maradtak, miután teljes nyugalmat biztosítottak számukra: az anya pontosan tudja, mit kell velük tennie, és mikor „vezetheti elő” őket.
A másik történet főszereplője két orrszarvú, Lulu és Easy Boy. Mindketten nagyon fiatalon, az 1980-as években érkeztek a magyar fővárosba, szép és ígéretes párt alkottak, csakhogy ők egyáltalán nem érdeklődtek egymás iránt oly módon, mint azt mindenki remélte. A világ számos pontján szembesültek hasonló problémával, mígnem a 2000-es évek közepén, a fővárosi állatkertben ébredtek rá, hogy mi a „baj” ilyenkor.
A vadonban az orrszarvúbikák háremeket tartanak, több nőstényt is megtermékenyítenek, amelyek aztán nagyjából egy időben ellenek, és borjaikkal egymás közelében maradnak. Ezért ha két orrszarvú ifjonc kora óta ismeri egymást, „féltestvéreként” tekint a másikra, és nem hajlandó vele párosodni. Így ebben az esetben csakis a mesterséges megtermékenyítés jöhet szóba.
Néhány fajnál, például a vombatoknál vagy a nagytestű papagájoknál az is előfordul, hogy a nagy műgonddal összeállított pár tagjai egyszerűen nem szimpatizálnak egymással, nem hajlandók párosodni
– fogalmaz Hanga Zoltán.
Csak a spermát veszik le
Az apró trükkök kiismerésével a legtöbbször tényleg elég csak összehozni a párokat, a többit elvégzi a természet, az állatkerti tenyészprogramokban ez az alapvető módszer. Már csak azért is, mert az állatoknak megpróbálnak minél mozgalmasabb, ingergazdagabb, úgy is mondhatjuk, teljesebb életet biztosítani, ehhez pedig hozzátartozik a szaporodási és a szülői ösztönök természetes módon történő kiélése is.
Ám amikor ez nem működik – a „kémia hiányán” túl indok lehet a szállítás költsége, veszélyei az állatra nézve vagy éppen a rendelkezésre álló nőstények alacsony száma – alternatív módszerekre van szükség. Minél több a potenciális lehetőség, annál biztosabb a siker.
A legelterjedtebb a mesterséges termékenyítés, más néven inszemináció. Rendkívül hatékony eljárás, hiszen egy kiemelkedő kvalitásokkal bíró tenyészállat egyetlen adag spermájából rengeteg nőstényt meg lehet termékenyíteni.
A bikákat, kosokat, kan disznókat stb. azonban direkt trenírozzák a műveletre, vadállatok esetén viszont ez nem működik. Illetve nem is nagyon kivitelezhető többtonnás óriások vagy éppen nagydarab, agresszív ragadozók esetében. A sperma levételét minden esetben altatásban, műtéti úton végzik, a hímivarsejteket mesterséges úton juttatják a nőstény testébe. Az egyesülés, a megtapadás innentől kezdve már természetes folyamat.
A világon először Budapesten végeztek sikeres inszeminációt orrszarvúaknál 2007-ben a már említett Lulu és Easy Boy közreműködésével. A következő évben Luluba egy angliai orrszarvú hosszú ideje fagyasztott spermáját juttatták, a beavatkozás ismét eredményes volt. Ezzel pedig azon túl, hogy fővárosunkban született az első krioorrszarvú (a görög krio szó hideget jelent, a szakzsargonban a fagyasztott ivarsejtekre utal), a faj túlélése szempontjából is jelentős eredmény: az orrszarvúsperma bizonyítottan károsodás nélkül tárolható akár hosszú évekig is.
A mesterséges termékenyítést akkor alkalmazzák, ha természetes úton nem megy a szaporodás. Ha a két fél között nincs meg a vonzalom, ha nagyon drága és körülményes lenne az állat speciális feltételeket igénylő szállítása, ha azonos hímmel több nőstényt is szükséges megtermékenyíteni stb.
Lombikban lesz a kölyök
A biotechnológiát segítségül hívó másik módszer az előbbihez némileg hasonlító, mesterséges megtermékenyítés. Ilyenkor a hímtől és a nősténytől is (altatásban) leveszik az ivarsejteket, és azokat laboratóriumi körülmények között, „in vitro” egyesítik. Csak ezek után ültetik be a kiszemelt anyába – Shakira esetében sikeres volt a petesejt kinyerése, de a folytatásról még nincs döntés.
A súlyosan veszélyeztetett indiai oroszlán egyébként az Afrikán kívüli egyetlen oroszlánpopulációt képviseli, egyedül India Gudzsarát államban él párszáz példány, és nagyjából még ugyanennyi állatkertekben. A legújabb törekvés szerint indiai vérvonallal frissítenék az európai állományt, e projekt résztvevője Shakira is: „minél nagyobb az eszköztárunk, annál jobb” – jegyzi meg Hanga Zoltán a lombik oroszlán programra utalva.
A mesterséges megtermékenyítés – mint már utaltunk rá –, akkor válik nagyon fontos eszközzé, ha egy adott fajból kritikusan alacsony a nőstények száma. Egyetlen hím számtalan utódot nemzhet, főleg emberi segítséggel, de anya csak egy van. A módszerrel pedig közeli rokon fajokba is beültethető a megtermékenyített petesejt.
Az ember természetpusztító tevékenysége mára oda vezetett, hogy egyre több faj számára csakis az állatkertek nyújtanak menedéket. Itt túlélhetnek, jó esetben megőrizhetik a faj túléléséhez szükséges genetikai sokszínűségüket, hogy a természetvédelmi erőfeszítéseknek hála egy szebb jövőben visszatérhessenek eredeti élőhelyükre. Sok esetben ez már meg is történt, gondoljunk vissza a cikkünk elején említett európai bölényre.
Kiemelt képünkön Robert Hermes német állatorvos ultrahangos készülékkel vizsgálja Lulut, a Fővárosi Állat- és Növénykert orrszarvúját 2007. október 8-án.
