A Magyar Nemzeti Múzeum főlépcsőházát történelmi jelenetek freskói díszítik, mind jelentős, dicső kép a magyarság múltjából a vérszerződéstől Mátyás és Nagy Lajos dicsőségén, Pázmány egyetemalapításán át az akkori jelen nagy alakjaiig Deákkal Kossuthtal, Petőfivel. Egyetlen baljós képet találunk, Than Mór alkotását, ahol a döbbenten álló középkori király mellett torz alakok bújnak elő egy sírból.
Második honalapító
Ez a király IV. Béla, aki a tatárjárás pusztításával szembesülve újjáépíti és ismét Európa jelentős országai közé kormányozza a Magyar Királyságot. A festményen szereplő drámai kép történetileg megállja a helyét. A történészek alapvetően egyetértenek abban, hogy Béla helyesen értelmezte a mongol invázió tanulságait, és saját korábbi álláspontját felülvizsgálva, gyökeresen megváltoztatta addigi politikáját az ország érdekében. Ritka tulajdonság.
Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit.
A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről már több cikkben beszámoltunk a 24.hu-n, a folytatásban Dr. Laszlovszky József régésszel, a Közép-európai Egyetem professzorával beszélgettünk a tatárjárás utáni újjáépítésről és az újabb támadás elleni felkészülésről.
Korszakhatár volt, borzalmas trauma
Miután a tatár haderőnek nem sikerült egyik fontos stratégiai célját elérnie, azaz elfognia a magyar uralkodót, legkésőbb 1242 márciusában a különböző seregrészek a Balkán felé elhagyták a Magyar Királyság terültét. IV. Béla életét immár nem fenyegette közvetlenül az ellenség, ám ez akkor persze nem volt ilyen egyértelmű. Főleg úgy, hogy a tatárok egyik kedvelt taktikája volt távozást színlelni, majd lerohanni a rejtekükből előbújó embereket. Ráadásul Bélát egy külön hadsereg űzte, üldözte, és amikor Trau (ma Trogir) várában keresett menedéket, a mongol harcosok a tengerparton maradtak, a környéken ólálkodtak.
Horvát kutatók a közelmúltban bizonyították, hogy nemcsak az írott források, hanem a régióban talált éremkincsek is azt bizonyítják, a királyra leső mongol had a Klissza vára és a Trau közti területet dúlta, fosztogatta
– mondja a 24.hu-nak Laszlovszky József.
Egy korabeli spanyolországi forrás pedig arról ad hírt, hogy valahol ezen a területen a tatárok egy csapata súlyos vereséget is szenvedett. Nyilvánvalóan eltelt egy kis idő, mire a király és kísérete megbizonyosodott róla, hogy a baj elmúlt, immár lehetséges a visszatérés.
Nem túlzás azt mondani, egy elpusztult országba érkezett. Különösen hazánk középső területén falvak, városok tűntek el a föld színéről, megyényi területek váltak szinte lakatlanná, a pusztítás nyoma még a többé-kevésbé megkímélt nyugati területeken is kézzelfogható volt. Csak egy példa: történeti források és régészeti leletek tucatjai bizonyítják, hogy sokszor csak a járhatatlan hegycsúcsokon, eldugott barlangokban, megközelíthetetlen mocsarakban rejtőzve lehetett túlélni a pusztulást, de néha még ezek a helyek sem nyújtottak menedéket.
Jelzésértékű az is, hogy a második – immár sokkal gyengébb – tatár betörés idején, 1285-ben iszonyú pánik tört ki a lakosság körében, pedig az akkoriak többségének nem is lehetett személyes tapasztalata az előző vészről. Vagy említhetjük az 1270-es évekből Margit hercegnő szentté avatási eljárásában a tanúvallomásokat: a tanúságtevők közül sokan korszakhatárként kezelték a történteket, a tatárdúlás előtti és a tatárdúlás utáni szakaszra osztották életüket, ehhez viszonyították a legfontosabb eseményeket. És persze arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szörnyűségek nem értek véget varázsütésre az ellenség távozásával:
Bármikor visszatérhetnek
Béla és az országnagyok a visszatérésük után azonnal megkezdték az újjáépítést és a helyzet stabilizálását. A király először is visszavette azokat az északnyugati területeket, amelyeket Babenberg Frigyes osztrák császár zsarolással szerzett meg tőle, amikor a muhi csatából menekülve nála remélt védelmet. Ez egyben azt is jelenti, hogy azok a harcra fogható férfiak, akik a mongolokkal is mindvégig dacoltak, még ekkor is ütőképes, erős hadsereget alkottak, és az uralkodó szolgálatában álltak.
Még „eladósorban lévő” gyermekeit tudatosan egy mongolellenes szövetség erősítése szándékával házasította. Így lett Anna a kijevi fejedelem, Erzsébet a bajor herceg felesége, a későbbi V. István király pedig az országba visszahívott kun fejedelem leányát vette nőül. Rövid távon pedig, pontosabban azon nyomban hozzáfogott az ország megerősítéséhez, amiben tapasztalatai alapján a Duna vonalára támaszkodott.
Sorozatunk egy korábbi részében részletesen írtunk arról, hogy a Duna széles folyama és a mögötte felsorakozott, ügyes magyar védelem sokáig meggátolta a mongolok átkelését – erre végül csak a különösen hideg tél nyújtotta vastag jégen voltak képesek. Emellett az is bebizonyosodott, hogy az erős kővárak ellen tudtak állni a tatár ostromoknak, így aztán adott volt a feladat: várakat építeni a Duna vonalára támaszkodva. Ezt persze ne úgy képzeljük el, mint a II. világháborús Atlanti-falat, ami eleve a partraszállást volt hivatott meggátolni Anglia felől a francia partokon.
A már eddig is meglévő erődítmények fejlesztéséről és újabb várak létesítéséről volt szó elsősorban a Dunántúlon, de végeredményben bármely arra alkalmas ponton az országban. Ehhez pedig IV. Béla szakított addigi, a korábbi királyi birtokok visszaszerzésére irányuló politikájával.
A tatárjárás után IV. Béla maga is jelentős mértékben adományozott földeket, birtokokat azzal a feltétellel, hogy új tulajdonosa cserébe köteles masszív, az elvárásoknak megfelelő várat építeni –nemcsak a maga, hanem a lakosság védelmére is
– emeli ki a régészprofesszor.
A kegyetlennek, embertelennek gondolt középkorról nehezen „hisszük el”, hogy a király az Istentől kapott hatalom mellé Isten felé tartozott felelősséggel országa népének biztonságáért, de Béla király ezt komolyan vette. Lássuk Esztergom és Visegrád példáját, amelyek fontos helyszínei voltak ennek a folyamatnak.
A királyné ékszerei árán
Esztergom városát szinte teljesen elpusztították a tatárok, ám a fellegvár védői sikerrel kitartottak. A király nem sokkal később az érseknek adta a várat, de közben azt is el akarta érni, hogy a városlakók is felköltözzenek a jól védhető magaslatra. Nevezhetjük kísérletnek, ami nem vált be, a várhegy túlságosan szűk volt a város számára. Ám később végleges megoldásként erődítéssel gondoskodtak a várhegy alá költöztetett lakosság védelméről is.
Visegrádon közvetlenül a tatárjárás után épült meg az a hatalmas lakótorony, amit általában Salamon-toronynak nevezünk (bár semmi köze nincs a XI. században élt királyhoz), és a fellegvár is a tatárjárás utáni várépítési hullám fontos emléke. Utóbbi a királyné ékszereinek elzálogosításának árán épülhetett meg, ide menekítették volna baj esetén a margitszigeti apácákat.
Kevesen tudják, hogy a ma turistákat vonzó Margitsziget a főváros közepén a középkorban stratégiailag rendkívül fontos ponton feküdt, két dunai átkelőhely között. Ezek védelmére, valamint a dunai védelem erősítésére épített tornyot és várat a sziget északi csücskén az esztergomi érsek, a délin pedig a johannita lovagrend – egyikből sem maradt mára semmi.
És persze a legfontosabb, a budai várhegy betelepítése és beépítése, amelyet ugyancsak védelmi szempontokkal magyarázhatunk, látva a védtelen Pest és Óbuda pusztulását. Már a kezdet kezdetén Béla szándékai szerint erős fal vette körül a települést, ami királyi központnak számított, de végérvényesen „csak” a XV. század elejétől töltötte be e funkciót, vált az ország fővárosává.
A várépítéseknél a király mellett fontos volt az építtető személye, hiszen megfelelő anyagi és emberi erőforrásokkal rendelkeztek azok, akik az elvárást teljesíthették. Emellett a király tudatosan adományozott stratégiai fekvésű területeket a tatárjárás idején a harcban megbízhatóan és jól teljesítő, erős, tehetős lovagrendeknek, legyen az akár az ország keleti végein vagy éppen a királyság központjában.
És a Dunán, mint természet adta védelmi vonalon túl mi volt még az oka, hogy az erődítmények építése, fejlesztése elsősorban a Dunántúlra koncentrálódott? Egyrészt az, hogy az ország óriási, központi területei síkságon feküdtek, az ottlakók jobb híján megerősített templomokba húzódva próbáltak védekezni, de ezeket az erődítéseket a tatárok könnyedén elsöpörték. Másrészt a szomorú valóság az, hogy nyugaton maradt életben annyi ember, akik az óriási munkákat el tudták végezni. Persze mindezt sok más tényező is befolyásolta még, a rendelkezésre álló kőanyagtól kezdve, a területen élő népesség életmódjáig.
Kunok, jászok, németek, latinok és magyarok
Az újjáépítés fontos eleme volt a kunok visszahívása. A mai Kunságként ismert területen telepedtek le nagy tömegben, ezek voltak a legalkalmasabb régiók a kunok félnomád vagy legalábbis a rideg állattartást előnyben részesítő életmódjának. Eltérő életvitelük, szokásaik továbbra is számos súrlódáshoz vezetett a magyarokkal, de ezen immár túl kellett lépni – nem véletlenül pecsételte meg a szövetséget a legmagasabb frigy István herceg és Erzsébet, kun fejedelemleány között.
Kunokat telepített a király a Duna bal partjára, de a folyó másik oldalán található sík részeken is létrejött egy kun szállásterület, amely azonos volt a Dunántúl legnagyobb mértékű pusztulását elszenvedő vidékkel. Sokáig azt gondolta a kutatás, hogy ekkor népesült be a mai Jászság is jászokkal, de az újabb eredmények inkább cáfolják azt, hogy ez a népcsoport a kunokhoz csapódott etnikum lett volna. Minden bizonnyal egy későbbi betelepítési fázisban érkezhettek – különböző népcsoportok betelepülése, betelepítése ugyanis a tatárjárás előtt és után is fontos folyamat volt.
A középkori magyar királyság ugyanis vonzó területnek számított a német és latin (vagyis itáliai, francia stb.) telepeseknek is a rengeteg szabad földdel, és jelentős volt a határokon belüli migráció is. A megkímélt(ebb) tájak lakó közül sokan mozdultak az elnéptelenedett vidékek felé, ahová a birtokosok sokszor kedvezőbb feltételekkel is csalogatták őket.
Az újjáépítés összegzéseként Laszlovszky József Szűcs Jenőnek, a múlt század második felében élt neves történésznek a véleményét osztja: számos, a tatárjárás előtt indult folyamat a mongol dúlást követően felgyorsult. Ilyen például a várépítés, a városiasodás, keleti népek betelepedése, a nagyon tagolt falusi népesség társadalmi átalakulása, amely végső soron elvezetett az egységes jobbágyság megszületéséhez.
Magyarország visszatért Európába
Egyetlen kérdés maradt hátra, vajon mennyire volt sikeres az újjáépítés, az ország talpra állítása? Egzakt válasz erre nyilván nem adható, de a folyamatok jól látszanak. Az első fázis egyszerűen arról szólt, hogy egyáltalán élet legyen az elpusztított országrészekben, majd következhetett a közép- és hosszútávú célok megvalósítása.
Azt mondhatjuk, hogy az 1250-es évekre alapvetően újra elkezdett működni az ország
– fogalmaz Laszlovszky József.
Az 50-es, 60-as években a király már kisebb katonai vállalkozásokba kezdett egyrészt a Frigyes kezén lévő területek visszavételére, másrészt egyfajta védőövezet kialakítása céljából. Ekkor még természetesen rengeteg a rom, vannak lakatlan területek, az 1260-as, 70-es évek oklevelei is még gyakran szólnak az elnéptelenedett vidékek betelepítéséről. Kijelenthetjük, hogy IV. Béla élete utolsó napjáig az ország újjáépítésén dolgozott – 1270. május 3-án hunyt el 64 esztendős korában.
Az úgynevezett második tatárjárást fordulópontnak nevezhetjük. Az Aranyhorda 1285-ben indított hadjáratot hazánk ellen: a jóval kisebb szabású támadást Béla unokája, IV. (Kun) László Budánál megállította, a tatár sereget a királyi hadak szétverték – persze a képlet nem volt ennyire egyszerű, sorozatunk egy következő részében részletesebben beszámolunk a történtekről. Azt viszont jól mutatja, hogy az ország visszanyerte erejét:
A pusztítás áldozatává váló területek újbóli teljes benépesedése viszont még évszázadokat vett igénybe.