A Dzsingisz kán alapította Mongol Birodalom szédületes sebességgel vált a világ valaha volt legnagyobb, egybefüggő területű államává a XIII. század folyamán. A szélrózsa minden irányában megállíthatatlan, gyors terjeszkedést folytatott, a Volgán és az Urálon túli európai területek elleni hadjáratról 1235-ben született döntés, a támadás 1236-ban indult. Dzsingisz unokája, Batu vezetésével a tatárok alig fél évtized alatt meghódították a kontinens mondhatni teljes keleti felét.
Betörték Magyarország kapuit is, átkeltek a Kárpátok hágóin, és 1241-ben súlyos vereséget mértek a IV. Béla király vezette magyar hadra, majd csaknem egy teljes évig dúlták, fosztogatták, pusztították az országot. Az utókor az uralkodó személyes baklövésének tekinti a csatavesztést, bűnbakként tekint rá, míg mongol részről teljes sikertörténetnek gondoljuk a magyarországi tatárjárást.
A legújabb tudományos eredmények alapján azonban ez a vélekedés nemcsak erős korrekcióra szorul, de egyenesen tarthatatlan. Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit.
A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről már több cikkben beszámoltunk a 24.hu-n, a folytatásban ezúttal Dr. Veszprémy László történészt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi tanárát, a medievisztika-tanszék vezetőjét kérdeztük arról, mi volt a mongolok stratégiája, célja a Magyar Királyság elleni hadjáratban.
A világ urával kerültek szembe
A témával foglalkozó szaktörténészek nem igazán kedvelik magát a stratégia szót a „nagy mongol stratégia” összefüggésben, de nekünk, laikusoknak kifejezi a lényeget. Abból a szempontból legalábbis biztosan, hogy a nyugati hadjárat is beleilleszkedett a mongol terjeszkedési taktikába, találunk benne keleten is tetten érhető sajátságokat.
Nehéz pontosan megválaszolni, hogy mi volt a korlátlan hódítás, hatalom célja, nyilvánvalóan ez utóbbi önmagában is elég erős hajtóerőt jelent és jelentett mindig is a történelem során. Szilárd eszmei, erkölcsi hátteret nyújtott hozzá a meggyőződés, miszerint a világ minden földje a nagykán tulajdona, minden nép őt hivatott szolgálni, ő az ég helytartója a földön.
Az uralkodóknak de akár a pápának írt behódolást sürgető, fenyegető levelekben is hangsúlyozzák, hogy a világ urával kerültek szembe
– jegyzi meg Veszprémy László.
A gyakorlatban azonban nem mindig ragaszkodtak a terület végleges és teljes alávetéshez, sokszor megelégedtek azzal, hogy az adott államot „barátivá” formálták. Ehhez először persze letörték az ellenállását, majd adófizetővé tették, majd katonaállítási kötelezettséget róttak rá. Ennyivel meg lehetett úszni.
Két látványos kudarc után beletörődtek például abba, hogy Japánt nem sikerült elfoglalni, le is mondtak a szigetállamról, illetve látunk más „megoldásokat” is, ha az érintett ország behódolt. Bizáncot elkerülték, mint ahogy furcsa módon az apró, gyenge latin királyságokat is a térségben, egyfajta szertartásos kapcsolatot alakítottak ki velük.
A litvánok esetében is megelégedtek azzal, hogy laza függőségbe kényszerítették őket, és hasonló módon úszta meg Novgorod városa is, amelyet a természeti, időjárási körülmények miatt sikertelenül ostromoltak. Általában elmondható, hogy a periférián – és úgy tűnik, hogy Kelet- és Közép-Európa ide tartozott, megelégedtek egy lazább alávetéssel és függőség kialakításával, ami persze éppúgy a mongol katonai fenyegetésen alapult, mint a teljesen a birodalomba, az ulusokba integrált területeken. Másfelől e (magyar, litván, lengyel) területek folyamatos gyengítésével, alkalmankénti prédálásával járt együtt.
Körvadászat és cunami
A módszereket illetően elég beszédes az úgynevezett cunami stratégia, ami értelemszerűen a hatalmas erővel történő teljes lerohanást jelenti. A nagy kiterjedésű ellenséges területek szökőárhoz hasonló váratlan és hullámszerű lerohanása éppen azt a célt szolgálta, hogy a támadást követő visszavonulás után a hódítás egy részét szervesen integrálják a birodalmukba. A többi területet pedig hódolt, ellenőrzött, félig alávetett helyzetben pacifikálják.
A pusztító, és érthetetlenül kegyetlen terror a megfenyítést szolgálta, ezután a sereg a stratégiai pontokat megszállás alatt tartva, helyőrségeket hagyva, távozott. Mindez a meghódított területek igen rugalmas és időben elhúzódó integrálását tette lehetővé, ami viszonylag kis létszámú seregekkel is optimális eredményt tudott elérni. Egyúttal a birodalmat is megóvta attól, hogy egy adott pillanatban túlterjeszkedjen, az erőforrásait meghaladó ütemben integráljon nagy területeket.
A körvadászat más típusú stratégia: nem támadtak egyből szemtől-szembe, hanem elpusztították a behódoltatni kívánt ország környezetét, lehetséges szövetségeseit, utánpótlását – nyugaton is leginkább ezt alkalmazták. A körvadászatot a közel egykorú perzsa források többször említik, dzserge/jerge néven, a stratégia hasonló volt a kunok és alánok, később az orosz városok elleni hadjárat idején is.
Magyarország esetében e kettő ötvözetét látjuk. A középkori királyság ezer szállal kötődött az orosz fejedelemségekhez, ezek 1241-re már nem léteztek, és a muhi csata előtt pár nappal (április 9-én) egy mongol sereg a legnicai ütközetben tönkreverte a sziléziai herceg erőit is. A XIII. század közepén a Magyar Királyság a térség legerősebb országa volt, hatalmas erőt képviselt, amivel a rendkívül fejlett felderítéssel rendelkező Mongol Birodalom tökéletesen tisztában volt.
Mindez pedig azt feltételezi, hogy eredetileg hazánk megszállására készültek, majd mégis váratlanul távoztak, legkésőbb 1242 márciusában. Nem tudjuk, mi lett volna ha… Ha a magyarok nem védekeznek olyan elkeseredetten és agresszíven, ha sikerül IV. Bélát elfogni és „kiiktatni”. Mégis, a kivonulás ellenére azt kell mondanunk, hogy a professzor szavaival: „minimális stratégiai céljaikat a tatárok maximálisan elérték”. Mit jelent ez?
A minimális stratégiai cél
Mongol szempontból „kellőképpen” feldúlták és meggyengítették a Magyar Királyságot ahhoz, hogy a Kárpátoktól keletre már nem tudott beavatkozni a politikába. A „körvadászat” alkalmazásával megrogyasztották azt a hatalmat, amely kelet-európai hódításukat veszélyeztette volna. Sőt, a magyar királyi udvar ezek után felvette a kapcsolatot a Mongol Birodalommal, mert ráébredt, hogy a diplomáciai összeköttetés saját érdeke is.
És itt vannak a kunok. Sorozatunk korábbi részeiben többször volt arról szó, hogy a tatárok nem fogadták el, ha egy legyőzött nép nem volt hajlandó szolgálni, hanem inkább elmenekült. Ilyenkor a világ végéig üldözték, és az is magára vonta a haragjukat, aki menedéket adott nekik.
Ráadásul a kun törzsszövetség néhány évtizede még az egyik legjelentősebb hatalmi tényezőként volt jelen Közép-Ázsiában, fenyegetést jelentett a birodalomra nézve – le akarták vadászni őket szövetségeseikkel együtt. Márpedig IV. Béla befogadta a kun törzseket, címei közé felvette a Kunország királya titulust, a potenciális ellenállási gócot meg kellett szüntetni a Kárpát-medencében. Az már más kérdés, hogy az invázió előestéjén elhagyták a királyságot.
Két igazság és a szovjet hadművészet
A korabeli propaganda persze nem finomkodott, a magyar narratíva szerint visszavertük a tatárok özönét. Perzsa történetírók lejegyezték és 1300 körül is felemlítették, hogy a Magyar Királyság a Mongol Birodalom része lett, és erre bárki a saját szemével láthatott bizonyítékokat. Utazók, követek leírásából tudjuk, hogy még a birodalom távoli szegleteiben is találkoztak szolgának elhurcolt magyarokkal, hadi jelvényekkel, hazánkhoz köthető tárgyi emlékekkel. A két nézőpont egymásnak homlokegyenest ellentmond, mégis mindkettőben ott az igazság magja.
Végezetül érdemes megemlíteni, hogy a XIX-XX. század hadművészete felfedezte magának a mongol taktikát, elismeréssel adózott előtte. Főleg az oroszok, ahol a stratégák a lomha, nehézkes angol és francia hadviselés ellentéteként látták a mongolok gyorsaságát és mobilitását.
Főleg az I. világháború körüli időkben igyekeztek a modern gyakorlatba ültetni egyes elemeit, Tuhacsevszkij marsall, a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének (1925–1937) nézeteiben is visszaköszön, akinek hadtudományi nézeteiben és katonai reformjaiban – gépesített gyalogság, harckocsik, ejtőernyőzés – is a mongol stratégia hatását látják. Az általa fejleszteni javasolt tankhadosztályok gyorsaságukkal a mongol lovastámadások mobilitását idézték.
A széles nyugati közvélemény számára Sir Basil Henry Liddell Hart (1895‒1970) fedezte fel a mongolokat. Liddell Hart a gépesített gyorsan mozgó alakulatok egyik „apostolaként” a mongolokkal sokat foglalkozott, külön tanulmányt szentelt Dzsingisz kánnak és Szubotájnak. A mobilitás lenyűgözte, a lovasság utódának a páncélos járműveket, a könnyű harckocsikat tekintette. Tovább is fűzi, még inkább a repülők felelhetnek meg ennek a feladatnak, és felelhetnek meg a mongol lovas fegyvernem utódának. Ez csak első hallásra tűnik meglepőnek, hiszen például a francia hadseregben – éppen a mobilitásuk miatt – az ejtőernyősök vették fel a huszár elnevezést.
