Dr. Németh György, az ELTE BTK Ókortörténeti Tanszékének egyetemi tanára bő tíz éve egy egészen újszerű, a laikus számára is kifejezetten izgalmas téma, az antik mágia felé fordult. Nagy váltás volt ez, hiszen a pályafutását még a politikatörténet kutatásával kezdte, majd idővel a társadalomtörténet kérdéseivel kezdett el foglalkozni.
A történésszel a közelmúltban már beszélgettünk, akkor a fókusz az ókorral kapcsolatos tévhiteken volt – többek között arról is szó volt, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem dobáltak le csecsemőket a Taigetoszról. A vonatkozó cikket itt olvashatja.
Ősi átkok a Michelin-babák árnyékában
A történész 2009-ben, a Debreceni Egyetem oktatójaként, az akkori Blaise-Pascal Egyetemmel való együttműködés keretében utazott ki a közép-franciaországi Clermont-Ferrand-ba. Vendégprofesszori időszaka nem kezdődött szerencsésen, mivel megérkezésekor az egyetem diákjai éppen sztrájkoltak. A tiltakozást a hagyományokhoz híven nagyon komolyan vették a hallgatók, még az intézménybe való bejutás sem volt egyszerű, nemhogy az oktatás megkezdése. Az egyetem teljesen idegen volt a kutató számára, nem voltak ismerős kollégák vagy diákok, és nem úgy tűnt, hogy a sztrájk belátható időn belül véget érne. Éppen ezért alternatív elfoglaltságot kellett találnia.
A Clermont és Montferrand egyesítésével létrejött város ugyan magyar mércével viszonylag nagy, Franciaországban mégsem igazán jelentős. A város egy nehezen megközelíthető, kieső területen, a hegyek között fekszik, és leginkább a Michelin egykori gyárairól, valamint a cégcsoport még mindig itt működő adminisztrációs központjáról ismert. „Nagyon ráértem, csak hát Clermont-Ferrand nem éppen Párizs” – mondta a 24.hu-nak a történész, hozzátéve, hogy végső elkeseredésében ellátogatott egy helyi, régészeti leleteket is befogadó kis múzeumba.
Bár az intézmény gyűjteményéhez tartoznak egészen izgalmas leletek, így gall áldozati faszobrok és középkori ruhadarabok, mégsem lehet napokat eltölteni a múzeum látogatásával. Németh György azonban a véletlennek köszönhetően, a korábbi kiállítások prospektusait lapozgatva rájött, hogy a múzeumnak vannak antik átoktáblái is. Klasszika-filológusként ezek a tárgyak már sokkal inkább felkeltették az érdeklődését.
„Már diákkoromban, Hahn István professzornál is találkoztam mágikus papiruszokkal. Ezek közül összesen nagyjából százat ismerünk, van továbbá néhány nagy mágikus kézikönyv. Ezek hosszú tekercsek, tele receptekkel, pont mint egy szakácskönyv.”
Le van írva mondjuk, hogy mi kell a láthatatlanná tévő varázslathoz. Szükséges például egy majom szeme, ami nem teszi egyszerűvé a dolgot.
„Egy szöveggyűjteményben korábban még le is fordítottam ezekből egy-egy viccesebb varázslatot. Tudtam, mik az átoktáblák, de soha nem gondoltam volna, hogy komolyabban szeretnék foglalkozni velük” – mondta a 24.hu-nak.
Néhány heti küzdelem után elérte, hogy hozzáférjen a múzeum több mint 60 táblájához. Bár az intézményben helyi, gall darabokat is őriznek, az általa szemügyre vett tárgyak Észak-Afrikából származnak. A leleteket Auguste Audollent hozta el a 19-20. század fordulóján az ősi Hadrumetumból, vagyis a mai Tunézia területén fekvő Szúszából.
A Clermont-Ferrand-ban őrzött leletek felkeltették Németh György érdeklődését, aki az elkövetkező években többször visszatért a városba, hogy feldolgozza a kollekciót.
Átkok, sírok, itt rekedt lelkek
Az átoktáblák – ahogy nevük is sugallja – olyan ókori tárgyak, amelyekre különböző átkokat véstek fel. A rontást általában ólomba karcolták, a lapokat aztán összetekerték. Tudjuk, hogy a korabeliek egyéb alapanyagokat, például denevérszárnyakat is felhasználtak, a szerves hordozók azonban Európa klímáján ritkán maradtak fenn hosszú ideig.
Miután egy ólomlap elkészült, a varázsló valamilyen szertartás keretei között vízbe, például kútba vagy folyóba dobta azt, esetleg egy sírban helyezte el. A korabeliek a vizeket az alvilághoz kötötték, a nyughelyekhez pedig mágikus tulajdonságokat kapcsoltak.
Úgy gondolták, hogy amikor egy ember idő előtt meghal, mondjuk egy balesetben, akkor a lelke azt az időt, amelyet a földön kellett volna leélnie, a sír környékén tölti el. A varázslók ezt tudták kihasználni
– mondta lapunknak Németh György. Az átoktáblához a nyughelyeket fel sem kellett nyitni, elég volt azokat a nyílásokat használni, amelyeken az elhunyt rokonai a halotti ünnepek során az áldozatokat tették be a sírba. Az egyik, az időszámításunk szerinti 2. századra datálható hadrumetumi nyughely láthatóan nagyon megtetszett egy szorgalmas varázslónak, aki több ólomlemezt is bedobott ide.
A tudomány ma megközelítőleg 1300 átoktáblát ismer, ezek többsége a 2-4. századból maradt ránk, de előfordulnak ezeknél korábbi darabok is. Néhány éve például Belgiumban találtak egyet, amelynek kora nagyon pontosan megállapítható: az 1. századból származik.
„A döbbenetes az, hogy ezen van egy furcsa rajz, amelyet Korinthoszból és Észak-Afrikából is ismerünk. Az ábra egy kör alsó feléből, illetve az annak a közepén lévő obeliszkből áll. Az obeliszk és a rajz két oldal is tele van írva varázsszavakkal, amelyek többnyire görög betűsek, az viszont, hogy az átok kire vonatkozik, már latinul van. Ez amolyan biankó tárgy lehetett: valaki megvette a kész táblát, majd egy másik kéz latinul ráírta, hogy kire szálljon a varázslat. Ez azt sugallja, hogy léteztek amolyan mágikus műhelyek is” – mondta a történész. A kutató kiemelte, nemrég befejezett tanulmányában azt emeli ki, hogy az obeliszk egy napszimbólum, amely a nap alvilági útját leíró félkörrel együtt a mágikus szempontból ideális időszakot, a napnyugtát jelképezi.
Németh György szerint az átoktáblák megannyi izgalmas kérdést vetnek fel, akár a természettudomány számára is. A fent említett belgiumi lelet például az elemzések alapján elzászi ólomból készült, Észak-Afrikában pedig bizonyosan nem használtak elzászi nyersanyagokat. Akkor mégis milyen kapcsolat lehet a két lelet között?
A tárgyak legnagyobb értéke mégis az, hogy az emberi lélek olyan mélységeibe világítanak be, amelyekkel a szakértők ritkán foglalkoznak. „A táblákon a korabeli emberek legtitkosabb vágyai fogalmazódnak meg. És mire vágyik az ember?
Természetesen pénzre és szerelemre. Az átoktáblák tanúsága szerint ez a kettő már az ókorban is nagyon motiváló volt
– állapította meg a kutató.
Sportfogadások és démonok
Az ókori kocsiversenyekről érdemes tudni, hogy négy klub létezett: a kékek, a vörösek, a zöldek és a fehérek. Futamokat számos helyszínen rendszeresen szerveztek, és a sportesemények, ahogy manapság is, vonzották a fogadni vágyókat. Ki a kékekre, ki a fehérekre tett nagy összegeket, ahol pedig sok volt a fogadás, ott bizony a versenyeket befolyásolni próbáló átoktáblák is megjelentek.
Leírták például, hogy a vörösek ne jussanak el a célig. Egy-egy versenyző halálát nagyon ritkán kérték, inkább csak a rivális csapat kocsiját akarták felborítani. Látszik az is, hogy a mágusok nagyon komoly kutatómunkát végeztek. Az apa kiléte esetenként bizonytalan, csakis az anya biztos, ezt már az ókorban is tudták, ezért mindegyik kocsihajtónál fel kellett deríteni az anya nevét. A táblára rögzítették, hogy az adott versenyző kinek fia, és melyik négy ló fut előtte
– nyilatkozta Németh György, megemlítve, hogy a táblák ily módon még az ókori lónevek kutatását is segítik. „A kedvencem egyébként az a tábla, amelyen az egyik kocsihajtó feltehetőleg talált vagy árva gyerek volt. A mágus biztosra akart menni, és azt írta, hogy az érintettet a föld szülte, mert ő mindannyiunk édesanyja.”
A célpont beazonosítása után az átoktáblán a szöveges rész jön, majd a megszólított démonok nevei – a legelső maga a hulladémon, akinek a sírjába az ólomlapot dobták. A táblákra átokjeleket, úgynevezett charaktéreket is felvittek, ezek olyan szabadon használt mágikus betűk, motívumok, amelyeket nem lehet összeolvasni, hiszen nem is az emberek, hanem a démonok számára készültek. „A varázslóink persze sokszor lusták voltak, ezért gyakran úgy hoztak létre charaktéreket, hogy leírtak egy egyszerű Z betűt, majd a végeire karikákat rajzoltak.”
A jelek mellett esetenként rajzokat is ki lehet venni. „Lerajzolták többek között, ahogy a felkért démonok megtámadják a kocsiversenyzőt. Az egyik rajzon két madárfejű démon épp láncra ver egy hajtót, máskor egy kígyó támadja meg a versenyzőt, összetekerve őt, mint a kötözött sonkát” – mondta a kutató a 24.hu-nak. A történész szerint több tábla esetében a stílusból megállapítható, hogy azok egyetlen varázslóhoz köthetőek: a mágus elkészítette a sablont, melyet aztán a kuncsaftok kedvük szerint felhasználhattak.
Magukról a varázslókról szinte semmit sem tudunk. A csoport összetétele vegyes lehetett, voltak köztük írástudó papok, de nagy számban akadtak olyanok is, akik semmiféle képzésben nem részesültek, és még csak írástudók sem voltak. „Előkerült például egy olyan tábla, amelyen nem egy szöveg, hanem értelmetlen vonalak láthatóak.
A varázsló nyilvánvalóan nem tudott írni, de szegény becsülettel elvégezte a szertartást.
A szintén analfabéta megrendelő persze nem ismerte fel, hogy nem betűk, hanem értelmetlen krikszkrakszok láthatóak a táblán” – nyilatkozta Németh György.
A mágusok között ugyanakkor igazi profik is dolgoztak. Mint fentebb írtuk, valószínűleg léteztek olyan varázsműhelyek, amelyek konkrét varázsszolgáltatások mellett személyre szabható átoktáblákat is árusítottak a kevésbé tehetős ügyfelek számára. Az officinák érthető módon nem gyakran reklámozták sötét praktikáikat, de az érdeklődők azért tudták, merre kell keresni őket.
„Egyiptomból azért ismerünk olyan színesre kifestett kőfeliratot, amelyen egy varázsló a szolgáltatásait kínálja, de Egyiptom ebből a szempontból azért sokkal komolyabb tradícióval rendelkezett” – emelte ki a történész. Az ókori Egyiptomban egyébként gyakran használtak viasz- vagy ólombabákat a mágikus szertartásokhoz, ilyen tárgyakat esetenként az átoktáblák mellett is bevetettek.
Szerelmi mámorban égve jöjjön el
A sportfogadás befolyásolása mellett az átoktáblák másik gyakori témája a szerelem. Ezen kategória darabjai értelemszerűen nem korlátozódnak az egykori versenyek helyszíneire, a típus szinte mindenhol előfordul az egykori Római Birodalom területén.
„A szerelmi varázslatok alapsémája a következő: a mágus kijelöl egy hulladémont, felírja a táblára a szöveget, majd behelyezi a sírba a táblát. A szöveg egy felszólítás a hulladémonnak, hogy azonnal hozza az elátkozó elé a kiszemelt nőt szerelmi mámorban égve. A pontos beazonosítás érdekében a célpont és az elátkozó személy anyjának nevét is feltüntették” – foglalta össze Németh György.
A szerelmi átkok között akad egy nem ólomtáblán, hanem papiruszon fennmaradt példa is. Ebben szembetűnő módon a varázsló nevén nevezi a hulladémont, vagyis az elhunytat, ami azt sugallja, hogy egy ismerőse lelkét választotta ki a szertartáshoz. A papiruszt a kutatók legnagyobb meglepetésére egy egyiptomi múmia szájában fedezték fel. „El lehet képzelni, hogy a szerelmes férfi a kis papirusszal besurrant a múmiakészítő műhelybe, és betette az átkot az elhunyt szájába. Azt is tudjuk, hogy az illető nem volt profi varázsló: a saját nevét kétszer írta le, mindkétszer rosszul” – nyilatkozta a történész.
A táblák tehát rengeteget elárulnak a korabeli kapcsolatokról, segítségükkel többek között az is megállapítható, hogy noha a nők aktívan nem léphettek fel a párválasztáskor, a varázslás révén mégis igyekeztek befolyásolni szerelmi kalandjaikat.
Az ilyen táblák az ókori homoszexualitás történetébe is bepillantást engednek. „Tudjuk, hogy a homoszexualitás nagyon is létezett az antikvitásban, hiszen vannak erre nézve forrásaink. Konkrétan megfogható leírásokat, például hogy egy férfi miként vonzódik egy férfihez, viszont az átoktáblák nyújtanak. Az egyik legrészletesebb, legdurvább és legpikánsabb szerelmi varázslatot egyébként pont egy nő írta egy nőhöz, akit egy nyilvános fürdőben szemelt ki magának” – tette hozzá Németh György.
Az átoktáblák harmadik csoportja Britanniára jellemző. Ezek a leletek egy vidéki szentélyből, illetve Bath római fürdőjének vízelvezető csatornájából kerültek elő nagy számban. A tárgyak készítői Minerva-Sulis istennőt hívták segítségül az igazságtalansággal szemben, jellemzően egy tolvaj kézre kerítéséhez. A vizsgálatok utóbb felfedték, hogy az angliai táblákat valójában nem is ólomból hozták létre – az eredmények tükrében érdemes lenne más, korábban feltárt lapok összetételét is elemezni.
A názáreti és a sötét mágia
Az átoktáblák és az antik mágia további izgalmas vetülete, hogy a kultuszok és vallások keveredésének egyedi lenyomatai is. 2000-ben Róma kellős közepén, a Piazza Euclide alatt egy mélygarázs építése során egy ókori barlangszentélybe fúrtak a szakemberek. Mivel a lelőhelyen három feliratos kőtábla is konzerválódott, biztosra vehető, hogy a szentély Anna Perenna istennő számára készült. A lelőhely ráadásul tökéletesen datálható, hiszen az itt lévő forrásba nagyjából 400 év alatt közel 500 érmét dobtak be. „Tulajdonképpen a Trevi-kút ókori elődjét fedezték fel” – foglalta össze Németh György.
A szentélyben gyantával összefogott, belül érintetlen, kindertojásszerű ólomkapszulákat is megtalálták, amelyekben egy-egy feliratos, mágiához használt viaszfigurára, illetve átoktáblára bukkantak. A leletek megtisztítása után kiderült, hogy a tárgyakkal egyazon személyt célozták meg, rajtuk pedig ugyanazt a krumpliszerű, vékony lábú démont örökítették meg. A lény hasán egy elsőre értelmezhetetlen, görög betűs feliratot észleltek.
Németh György volt az, aki egy zaragozai mágiakutató csoport tagjaként megfejtette a szöveget: a betűk egy ógörög rövidítést adnak, amely Jézus Krisztusra utal. „Kérdés, hogy mit keresett ez a nem éppen mágikus felirat az ólomkapszulán.
Valószínű, hogy a varázsló nem volt keresztény, de tudta, hogy a keresztényeknek valamiért bejön ez a felirat, szóval nem árt felhasználni.
A mágusok egyébként előszeretettel kölcsönöztek más kultúráktól ötleteket” – nyilatkozta a kutató. A kínai jin-jang szimbóluma a kereskedelmi útvonalak révén szintén eljutott a Római Birodalom területére, ahol a jelképet később varázsláshoz is felhasználták. Sőt, az átoktáblákon és más mágikus leleteken a varázsszavak egy része néha héber vagy óegyiptomi eredetű. Még egy-egy egyiptomi isten, valamint a mezopotámiai alvilág úrnőjének, Ereskigalnak a neve is felbukkan.
Bár Ereskigal tisztelete az időszámításunk előtti 3. évezredre datálható, neve mégis kiolvasható egy, az időszámításunk utáni 2-4. században készült varázspapiruszon. Németh György úgy véli, a mezopotámiai istennő neve egyiptomi közvetítéssel maradt fenn évezredeken át. Ehnaton fáraó idején az „univerzális” nyelv az akkád volt, az egyiptomi papok és írnokok pedig a Mezopotámiával való kommunikációhoz kénytelenek voltak elsajátítani ezt a nyelvet is. Ezért aztán iskolai használatra átalakítottak egy akkád nyelvű eposzt, melyben Ereskigal is szerepelt.
Az alvilág iránt fogékony egyiptomiaknál az istennő hagyománya később is megmaradt. Amikor aztán az új istenek megjelenése miatt az egyiptomi vallás elkezdett háttérbe szorul, a papság egyéb módon igyekezett kamatoztatni tudását. Összeírták tehát az ősi mágikus tudást, az egyik receptkönyvben pedig Ereskigal neve is rögzült. A görög kultúra és nyelv terjeszkedésével az istennő neve utóbb a görög mágikus tudásba is beépült, végül pedig a Római Birodalom területén is ismertté vált.
