Tudomány

Így váltak bűnössé a felvidéki magyarok

Davies / Keystone / Hulton Archive / Getty Images
Davies / Keystone / Hulton Archive / Getty Images

Az 1945 áprilisában közzétett kassai kormányprogram már elővetítette az Edvard Benes nevéhez köthető dekrétumokat, ugyanis a dokumentum VIII. pontja a magyar és német népességet kollektív háborús bűnösnek nyilvánította. A május 14-e után hozott jogfosztó rendeletek elsősorban a németek ellen irányultak – őket hamarosan ki is telepítették az új német határon túlra – de Benes a magyarságot sem kímélte:

a magyarságot az 1938-as bécsi döntés nyomán bekövetkezett revízió, és a széthullás fő felelősének nyilvánították.

Az új csehszlovák politikai vezetés már az ország felszabadulása előtt igyekezett kiaknázni a magyar háborús vereséget, tehát az 1920 után tapasztalt erőszakos asszimilációs programnál is agresszívabb fellépést tervezett – írja a Rubicon.hu.

„Magyar perek”

A Benes-dekrétumok már május 19-én vizsgálat alá vették a magyarok és németek vagyonát, június során döntöttek a mezőgazdasági tulajdon elkobzásáról, július 20-a után pedig a prágai kormány már a magyar területek kolonizálásáról – azaz szlovákok és csehek betelepítéséről – határozott. Mindeközben a csehszlovák hivatalok elbocsátották a magyar köztisztviselőket, száműzték az egyetemekről a magyar diákokat, és megszüntették a magyar oktatási intézményeket.

Szerte az országban „magyar perek” indultak, melyek a kollektív bűnösség elve alapján ezreket ítéltek el – Kassán például egy eljárás során 600 embert találtak vétkesnek.

A jogfosztó program tetőpontja az 1945. augusztus 2-án hatályba léptetett 33. dekrétum volt, amely valamennyi magyart és németet megfosztott állampolgárságától, vagyis de facto kizárta őket a társadalomból, és ellehetetlenítette életüket. A rendelet kiadásában nagy szerepet játszott, hogy a júliusban tartott potsdami konferencián a győztes nagyhatalmak nem támogatták a magyarság egyoldalú kitelepítését, ezért a csehszlovák kormánynak más módszert kellett találnia arra, hogy megszabaduljon nem kívánt kisebbségéről.

Erre a legcélszerűbb eszköz a lakosságcsere volt, amit Vladimir Clementis csehszlovák külügyminiszter egyezkedés és zsarolás – a felvidéki magyarok egy részének deportálása a németek által elhagyott Szudéta-vidékre – árán 1946 februárjában egyezményben, 1947 tavaszán pedig a gyakorlatban is elért. A Benes-dekrétumok időközben – 1946 tavaszán – törvényerőre emelkedtek és egészen az 1948-as, Klement Gottwald nevéhez fűződő kommunista hatalomátvételig a kisebbségi politika fő oszlopát képezték.

Kapcsolódó
A szerelem felülírta a történelmet egy magyar faluban
A település az 1947-es csehszlovák-magyar lakosságcsere idején szerzett mély sebet.

Megmaradtak a jogrendben

A benesi időkhöz képest már az 1948 októberében hozott törvény is enyhülést jelentett, mely hűségeskü fejében valamennyi kérvényezőnek megadta a csehszlovák állampolgárságot. Mindennek dacára a szocializmus évtizedeiben a magyarságot „revizionista” és „reakciós” kisebbségként kezelték, ennek megfelelően önálló nemzeti identitásának ápolására a mindenkori kormányok próbáltak minél kisebb teret juttatni.

A Benes-dekrétumok számos ponton sértették az alapvető emberi jogokat, mivel nemzetiségi alapon diszkrimináltak, kényszermunkát vezettek be, és önkényesen rendelkeztek milliók tulajdonáról. Mindennek dacára a jogfosztó törvényeket mind a rendszerváltás utáni Csehszlovákia, mind a szétváló cseh és szlovák állam – egyes rendeletek kivételével – megőrizte jogrendjében, sőt, 2007 során az utódállamok még azt is elérték, hogy azok az Európai Unió lisszaboni szerződésének keretein belül is hatályban maradhassanak.

2021. nyarán pedig Didier Reynders, az unió igazságügyi biztosa úgy fogalmazott, hogy a dekrétumok és a hozzá tartozó határozatok történelmi jogi aktusok, amelyeknek nincs olyan határokon átnyúló hatása, amely az uniós jog hatálya alá tartozna.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik