Tudomány

Nem tagadhatjuk tovább, hogy az állatoknak vannak érzelmeik

Akinek van kutyája, magától értetődőnek veszi, hogy kedvence időnként izgatott, boldog, ingerült, unott, játékos vagy éppen szégyenkezik. Mégis az emberiségnek – és különösen a tudománynak – nagyon furcsa a kapcsolata az állati emóciókkal: hajlamosak vagyunk magunkat kivételesnek, felsőbbrendűnek tartani, és valósággal tagadjuk, hogy az állatoknak hozzánk hasonló érzelmeik lennének. Frans de Waal Mama utolsó ölelése című könyvében megindító, meglepő, esetenként pedig megrázó példákon keresztül tárja elénk az állatvilág érzelmeit – és saját önteltségünket.

2016-ban két régi jó barát, saját fajunk megbecsült, idős tagjai láthatták egymást ismét az arnhemi állatkert egyik ketrecében. A közel 80 éves Jan van Hooff holland biológus és a majdnem 59 éves nőstény csimpánz, Mama 1972 óta ismerték egymást. A matriarcha a 2016-os, utolsó találkozókor már nagyon rossz egészségi állapotban volt, fáradtan, ízületi gyulladástól megtörve feküdt halálos ágyán. 59 év a csimpánzok között matuzsálemi kornak számít, Mama néhány héttel barátja látogatása után pusztult el.

Az idős csimpánz először mintha nem is fogta volna fel, ki érkezett hozzá, de amikor felismerte barátját, látszólag elragadta a boldogság: mosollyal, a férfit magához vonva, megölelve köszöntötte Van Hooffot.

A találkozásról készült videót azóta több mint 12 millió ember nézte meg a YouTube-on.

Ezzel a megindító jelenettel kezdődik Frans de Waal holland származású, amerikai főemlőskutató-etológus, az Elég okosak vagyunk, hogy értsük, milyen okosak az állatok? szerzőjének újabb könyve, a Mama utolsó ölelése, amelyben az állatok érzelmeinek kérdését boncolgatja. A 2019-ben publikált kötet 2021-ben jelent meg magyarul.

Ha az egyszeri járókelőt megkérdezik, vajon vannak-e az állatoknak érzelmeik, nagy valószínűséggel határozott igennel fog válaszolni. Szakmai szemszögből ugyanakkor a kérdés egyáltalán nem ilyen egyszerű. A tudós aprólékos, precíz vizsgálatokra támaszkodik, nem elégedhet meg azzal, ha úgy érzi, kutyája hol dühös, hol boldog, hol meg féltékeny.

De Waal könyvében alapossággal, de közérthetően, meghökkentő vagy éppen szórakoztató példák révén mutatja be az állatvilág mindenhol jelen lévő érzelmeit, illetve azok komplexitását. A kötet végére már láthatjuk: a szarvasmarháktól a csimpánzokon át a halakig az emóciók az élővilág számos szereplőjénél bizonyíthatóan jelen vannak.

Előfordul, hogy egy majom felháborodik

Mama hosszú időn át vezette a Burgers Állatkert csimpánz-kolóniájának nőstényeit, de személye az egész csoport számára meghatározó volt. A De Waal által példásan bölcsnek jellemzett Mama fontos szerepet töltött be a csimpánzok közötti konfliktusok elsimításában, igaz, a hatalmi játszmákból is kivette a részét.

Amikor hosszú betegeskedés után a matriarcha elpusztult, társai meggyászolták. A halálát követő kvázi virrasztás alatt Mama fogadott lánya, Geisha zaklatottsága igen szembetűnő volt, De Waal kutatásai során viszont azt is megfigyelte, hogy a csimpánzok szükség esetén kontrollálják érzelmeiket. A majmoknál ráadásul olyan kegyetlenségeket is sikerült dokumentálnia, amelyekről sokáig úgy hittük, azok csak az emberekre jellemzők.

Az arnhemi csimpánzok történeteiből kiindulva, legközelebbi élő rokonainkhoz vissza-visszatérve De Waal fokozatosan tárja elénk az állati érzelmek sokszínűségét. „Az egyik legnépszerűbb videómban, amelyet már több milliószor tekintettek meg az interneten, egy csuklyásmajom ideges lesz, mert a feladat elvégzéséért kapott étel kevésbé vonzó annál, mint amit a társa kapott.

A kis nőstény a tesztkamrát rázza, és olyan dühösen csapkodja a padlót, hogy nem okoz gondot felismernünk a vélt igazságtalanság miatt érzett frusztrációját

– írja a szerző. A kísérletben a majmoknak ugyanazt a feladatot kellett elvégezniük, ám az egyik uborkát, míg a másik szőlőt kapott, az eltérő bánásmód pedig láthatóan felháborodást váltott ki a szerencsétlenebb példányban.

A laikusok a különböző emberszabásúak és a legkedveltebb házi kedvenceink, így a kutyák és a macskák esetében szinte evidensnek veszik az emóciók létezését. A könyvből azonban kiderül, hogy azok még az állatvilág jóval kevésbé „népszerű” képviselőinél, egészen meglepő teremtményeknél is fellelhetők. A rágcsálóknak például megvannak a maguk arckifejezései; az elefántok rendkívül empatikusak, és megvigasztalják rosszkedvű társaikat; a madarak képesek az önuralomra; a rákok pedig nem csupán érzik a fájdalmat, emlékeznek is arra.

Tagadásban élünk

De Waal úgy gondolja, az ösztönök olyannyira rugalmatlanok, hogy sok helyzetben veszélybe sodornák az állatokat, ha nem lennének érzelmek, amelyek szabályozzák a viselkedést. Noha egyre több szakember ismeri fel az állati érzelmek jelentőségét, még rengeteg feltárni való vár ránk ezen a téren.

A kutató szerint saját fajunk kivételességét védelmezve hajlamosak vagyunk ellenkezni, amikor ránk jellemző tulajdonságokat vélnek felfedezni más élőlényekben. A szakértőket eleve arra tanítják, hogy az adattorzítások elkerülése érdekében ne tanúsítsanak empátiát az állatok viselkedésének megfigyelése során – ezt bizonyítja például, hogy a csimpánzok nevetésének leírására szerencsésebb terminológiának tartják a vokalizált lihegés fordulatot.

De Waal szerint az antropomorfizmus mintha szitokszó lenne a tudományos körökben, emiatt pedig rengeteg izgalmas tanulmány marad publikálatlan. „Ami engem illet, az emberek és más állatok közötti hasonlóság tagadását nagyobb problémának tekintem, mint a feltételezését.”

Az előbbinek nevet is adtam: antropotagadás.

„Ez a jelenség akadályozza annak őszinte felismerését, hogy kik is vagyunk mi, mint faj” – vélekedik a primatológus.

Könyve alapján nemcsak ostobaság, hanem kifejezetten veszélyes is azt állítani: csupán az emberek gondolkoznak, illetve éreznek. Ezen előítéleteink meggátolják, hogy tisztelettel bánjuk az állatvilággal, amelytől bármennyire is próbáljuk elkülöníteni magunkat, mégiscsak a tagjai vagyunk. Egy csimpánz, nyilvánvaló módon, nem aggódik amiatt, hogy beér-e a munkahelyére, érzelmei ugyanakkor a mieinkhez hasonló tőről fakadnak. De Waal műve egy pontján még azt a kérdést is felteszi: miért gondoljuk azt, hogy a szabad akarat más fajokra nem jellemző?

A kutató szerint káros tagadásunkban könnyebb elfogadnunk, hogy az állatok többségével nagyon rosszul bánunk. Egyszerűbb érzelmek és tudat nélküli teremtményekként tekinteni rájuk, mint megérteni, hogy a modern, nagyipari állattartás és a húsipar felfoghatatlan fájdalmat okoz az élőlényeknek. De Waal ennek tükrében úgy véli, át kellene értékelnünk, hogy miként viselkedünk az állatokkal.

Nem csak állatrajongóknak

De Waal nagyon meggyőzően és olvasmányosan érvel, ennek ellenére muszáj megjegyezni, hogy kötete nem hibátlan. A szerző például hajlamos túláltalánosítani, valamint spekulációkba bonyolódni. További zavaró tényező az egész könyvön végig húzódó érzelem-érzés kettőssége. De Waal már a Mama utolsó ölelése elején leszögezi, hogy különbséget kell tennünk a két fogalom között: az érzelmek a viselkedést meghatározó testi és mentális állapotok, melyeket kimutathatunk; míg az érzések szigorúan véve csak az őket megélők számára ismertek, legfeljebb beszélni tudunk róluk. Esetenként viszont éppen a szerző az, aki nem tud éles határt húzni a kettő között.

Kisebb-nagyobb hibái ellenére a Mama utolsó ölelése minden, az etológia iránt érdeklődő olvasónak meghatározó könyvélmény lesz, igaz, azokat is magával ragadhatják De Waal gondolatai, akiket alapvetően kevéssé foglalkoztat az állatok viselkedése.

A kutató számos olyan történetet, kísérletet és tényt sorakoztat fel könnyen emészthető formában, amelyek beszédtémát adhatnak nagyjából bármely baráti társaság számára.

(„És azt tudtad, hogy a kutyáknak van igazságérzetük?”)

Szemléletmódja ráadásul jóval túlmutat az állatokkal kapcsolatos problémákon, és saját természetünk megértéséhez is közelebb vihetnek – nem véletlen a kötet alcíme: Mire tanítanak bennünket az állatoknál tapasztalható érzelmek?

Az efféle munkáknak szép lassan, de idővel nagyon komoly gyakorlati hasznuk is lehet. Ma már látjuk, hogy életmódunk fenntarthatatlan, a bolygó kizsákmányolása pedig az emberi civilizációra is veszélyt jelent. A szakértők többsége meg van győződve róla, hogy a krízis megoldásához táplálkozásunk átalakítására is szükséges lesz, hiszen jelenlegi húsfogyasztásunk óriási terhet rak a környezetre. Ha egyszer végre belátjuk, hogy a nagyüzemi állattenyésztéssel kínozzuk az állatokat, az talán a környezet és a jövőnk szempontjából fontos változásokat is elősegíti majd.

Frans de Waal: Mama utolsó ölelése. Mire tanítanak bennünket az állatoknál tapasztalható érzelmek? Park Könyvkiadó, 2021.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.