National Geographic
Tudomány zöldövezet

Ha már a levegő nem lesz alkalmas a légzésre, minden mindegy lesz

Sylvia Earle azon népszerű, nagy természettudós-generáció tagja, amelyet a hazánkban jól ismert David Attenborough és Jane Goodall is képvisel. A legendás tengerbiológus a környezet- és természetvédelem élharcosainak, illetve a National Geographic „felfedezőinek” egyike, az Egyesült Államok Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatalának első női vezető tudósaként történelmet írt. Évtizedek óta meghatározó szerepet tölt be az óceánok feltérképezésében és megóvásában, a NatGeo új filmjében azonban nem a saját, hanem a fiatalabb korosztály erőfeszítéseit ismerteti.

A Föld napján, április 22-én 22:00-tól látható a National Geographic csatornáján a Fenntartható bolygó: Az óceánok hősei, amelyben Sylvia Earle mutatja be kollégái elengedhetetlen munkáját. A dokumentumfilm kapcsán a népszerű oceanográfussal beszélgettünk.

Larry Busacca / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images / AFP Sylvia Earle

Magyarországnak nincs óceánja, több száz kilométert kell utaznunk, hogy elérjük a legközelebbi tengerpartot. Egy hasonló földrajzi helyzetben lévő közösség számára az óceánok problémája távolinak tűnhet. Mi az üzenete a számukra?

Az, hogy a világunk egyetlen nagy egységet alkot. Vannak emberek, akik a magasból, az űrből tekinthetnek le a Földre, erre a kék kis csodára, amelyet otthonunknak nevezünk. Ők tisztán láthatják, hogy minden mindennel összekapcsolódik. Ha eltűnnének az óceánok, az élet egyszerűen nem lenne lehetséges. Az óceánok adják a bolygó vízkészletének 97 százalékát, alakítják az éghajlatot, az időjárást, és az élet forrását jelentik.

Mivel vizük feláramlik a légkörbe, onnan pedig lehullik a szárazföldre is, gyakorlatilag minden csepp vizet az óceánnak köszönhetünk. Sőt, minden lélegzetet is, hiszen az oxigén nagy része otthonunktól távol, a tengerekben termelődik.

Az óceánok több százmillió éve alakítják a Föld képét, a bolygóét, amelyet egykor csak víz és kőzet, ma viszont már élet jellemez. Az élet jelentős hányada pedig épp az óceánban található. Szárazföldiek vagyunk, sokan pedig sohasem láthatják, érinthetik meg a tengert. Emiatt könnyedén megfeledkezünk róla, noha nem lenne szabad. Az emberek többsége a saját szívét sem látja, mégis örülünk neki, hogy létezik, életben tart, és igyekszünk gondoskodni róla, mivel ő is gondoskodik rólunk.

National Geographic

Hogyan járulhat hozzá az átlagember az óceánok védelméhez?

A mindennapi döntésekkel, hogy mit visel, mit eszik, hogyan él. Már látjuk, hogy a sok kicsi együtt nagyon is számít. Lassan nyolcmilliárdan élünk a bolygón, az emberek apró döntései mind összeadódnak, felhalmozódnak. A klímaváltozás is éppen a kisebb cselekedeteink következménye: a mindennapi tevékenységünkhöz szükséges energiát égetéssel, emisszióval hozzuk létre, de még a táplálékaink előállítása is kibocsátással jár.

Immár fel vagyunk fegyverkezve a tudással: régen vakok voltunk, tudatlanságunkban hibáztunk, de most nem lehet kifogásunk. Tudjuk, hogy a döntéseinknek később komoly hatása lesz.

Meg kell találnunk a módját, hogy fenntartsuk magunkat akár a mostani, akár a megnövekedett népesség mellett. Az biztos, hogy a jelenlegi életmódunkat nem folytathatjuk, abba kell hagynunk a természet pusztítását, máskülönben mi sem maradhatunk életben.

Mit tehet az, aki messze él a tengerektől? Mit tehet egy magyar?

Ha az ember nem képes közvetlenül kapcsolódni az óceánhoz, támogathatja azoknak a szervezeteknek a munkáját, amelyek a tengerek védelmével foglalkoznak. A saját erejéből pedig segítheti a saját környezetét. Azt szoktam mondani, hogy néha egy fa elültetése menti meg az óceánt, hiszen már az is hozzájárul a szénelnyeléshez, illetve az éghajlati átalakulás mérsékléséhez. A természetnek visszaadni mindig jó az emberek, a fák, az óceánok és az egész földi élet számára.

A családomnak régóta van egy floridai birtoka, ahol megpróbálják visszaállítani a természetes növényzetet, a vadvirágokat, a fákat, amelyek eredetileg is oda tartoztak. Ez kedvez a madaraknak, a méheknek, a pillangóknak és más rovaroknak. A világ, mint mondtam, egységet alkot: amikor a madaraknak segítünk, az óceánnak segítünk.

Fairfax Media / Getty Images Dr Sylvia Earle 20 méter mélyen búvárkodik még 2004-ben.

A film, amellyel a héten a Föld napját ünnepeljük, hősökről szól, olyan emberekről, akik jól végzik a feladatukat, szeretik a munkájukat, és akik egyéni hozzájárulással tudnak változtatni a világon. Hogy megvan-e a lehetőségünk, hogy fejest ugorjunk, és közvetlenül tegyünk valamit az óceánért, vagy a döntő lépést a szárazföldön, a családunk körében, közösségünkben hozhatjuk csak meg, végül mindegy is.

Minden összefonódik.

Tisztán látom, hogy egy összefüggő világban élünk, hogy mindenkinek mindenkire és mindenre hatása van. Remélem, hogy mások is így érzik. Csak nézzük meg, hogy az általunk kibocsátott szén mit idéz elő, a víz honnan származik, és hova áramlik tovább. Mérjük fel, hogy egyénként mi a feladatunk.

Mit tehetnek azok, akiknek nagyobb a hatalmuk: a döntéshozók, a politikusok?

Mindenkinek van hatalma. Szeretem azt gondolni, hogy a mai gyerekeknek szupererejük van: annyit tanultunk a világról, hogy a mostani tízévesek sokkal többet tudnak, mint én az ő korukban. A fiatal generációnak azt kell majd felismernie, hogy hogyan használja ezt a szupererőt – és remélhetőleg a jövő felelősségteljes polgáraivá, döntéshozóivá fognak válni.

A társadalomban természetesen nagyon különböző hatalmak vannak, a politikusok ereje egyértelműen kimagasló: alakíthatják az irányelveket, befolyásolhatják a jogszabályokat, vezethetik a társadalom viselkedését. Akadnak olyan halászatra, környezetre vonatkozó törvények, amelyeket nagyon régen dolgoztak ki, és amelyek máig érvényben vannak. Még mindig legális rengeteg olyan tevékenység, amely károsítja a természetet, mivel egy egészen más világban szabályozták őket. Akkor nem tudtuk, hogy mit okozunk, ma már igen. Éppen ezért együtt kell dolgoznunk a helyi és az országos vezetőkkel, akiknek meg kell változtatniuk a viselkedésünknek keretet adó törvényeket oly módon, hogy azzal kedvezzenek a természetnek.

Ha már a levegő nem lesz alkalmas a belégzésre, ha az éghajlat túl forró lesz, a termés tönkremegy, az egészség rohamosan romlik, és korábban ismeretlen vírusok tombolnak, igazából minden más kérdés mindegy lesz.

Egyértelmű, hogy bajban vagyunk, és egyértelmű, hogy össze kell fognunk. A legfontosabb kérdés most az, hogy miként maradhat biztonságos számunkra a bolygó. Ehhez mérsékelnünk kell a klímaváltozást, és meg kell óvnunk az élet sokszínűségét, illetve az életnek otthont adó élőhelyeket. A politikusoknak ebben óriási feladatuk lesz. A cél, hogy 2030-ra a tengeri és szárazföldi területek legalább 30 százaléka védett legyen. Mindegy, hogy az ember hol él, ezért a világ bármely táján tehet. Sokan, köztük én is, persze azt mondjuk, hogy tovább kell mennünk, és nem feledkezhetünk meg a maradék 70 százalékról sem. Vannak olyan törekvések is, hogy 2050-re az óceánok és szárazföldek 50 százaléka legyen megóvva.

Agung Parameswara / Getty Images Műanyag szemetet hord a víz a partra, miközben turisták élvezik a naplementét Balin.

Én azt gondolom, hogy az egész bolygóra úgy kell gondolnunk, mint a létfenntartó rendszerünkre, és az egészet méltósággal és tisztelettel kell kezelnünk – és hasonló módon szabad csak fordulnunk a többi emberhez, akikkel együtt élünk most itt. Értjük, mit kell tennünk, elérhető a cél, minden csak akarat és magabiztosság kérdése. A gyermeknek, a tanárnak, a tudósnak, a vezérigazgatónak és az államfőnek egyaránt van ereje, és élnie kell vele.

Mit gondol az olyan apró, de népszerű intézkedésekről, mint amilyen az egyszer használatos szívószálak ellen folytatott világszintű kampány? Ezek fontos szimbolikus lépések, vagy inkább ártanak azzal, hogy elterelik a figyelmet a nagyobb problémákról?

Mindkettő. Fontosak, mert változást hoznak, mert felhívják az emberek figyelmét, rámutatnak, hogy vannak gondjaink, és hogy tudunk tenni ellenük. De gondolnunk kell a statisztikailag meghatározó problémákra is.

Például?

Tudjuk, hogy minden szívószál számít, ugyanez viszont igaz minden halra, minden élőlényre, amelyet kiveszünk az óceánból. Az emberek többsége nincs is tisztában azzal, hogy az óceánhoz köthető vadkereskedelem a világ legjelentősebb vadkereskedelme. Hogy az ipari halászat felmérhetetlen károkat okoz a természetnek. A legkegyetlenebb mód, ahogy állatokkal bánhatunk, épp a halakat érinti, az ipari halászhajókon ráadásul sokszor kényszerítik az embereket a munkára. A halászat nem feltétlenül rossz, az ipari méretek, az, hogy nem is törődünk a rendszer hatásaival, a halászathoz köthető műanyaggal és egyéb szennyeződésekkel, viszont már elfogadhatatlan. Ezzel kezdenünk kell valamit.

Úgy vélem, hogy a forrásnál érdemes kezelni a helyzetet, amennyiben a forrás alatt a piacot értjük. Van egy szervezet, a WildAid, amely szerint amennyiben a vásárlás megszűnik, a gyilkolás is véget érhet.

Nem számít, hogy hol él az ember, nagy valószínűséggel eszik az óceáni állatokból, eszik vadhúst, ily módon pedig hozzájárul a természet hanyatlásához.

Fogyasztásunk ráadásul a különböző mezőgazdasági gyakorlatok révén a szénkörforgást is befolyásolja. Azt hiszem, az egyik legfontosabb dolog éppen táplálkozásunk átalakítása lenne, amire már van is lehetőség – úgy választhatunk számunkra is jó ételeket, hogy közben a világra is tekintettel vagyunk. Mindent meg kell tennünk, hogy megvédjük azt az élő rendszert, amely minket is életben tart.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.