A kommunista idők nagy felvonulásai hazánkban mára majálissá és sör-virsli fogyasztássá szelídültek, de május 1., a munka ünnepe maradt munkaszüneti nap, pirosbetűs ünnep. Nemcsak nálunk, hanem a világ legtöbb országában. Miért pont május elseje? A válaszhoz több száz évet kell visszamennünk az időben.
Nyomor és kiszolgáltatottság
Az ipari forradalom kibontakozásával milliók és milliók élete változott meg gyökeresen viszonylag rövid idő alatt. A gyárak munkaerőigénye addig mezőgazdaságból, kézműiparból élők tömegeit felszippantotta a városokba, új fogalom született: gyári munkás. A városok lakossága elviselhetetlen mértékűre nőt, az éhbérért alkalmazott emberek rettenetes körülmények között éltek.
Mindenki akkor és annyit dolgozott amennyit bírt, pontosabban amennyit megköveteltek tőle: százezrek, majd milliók élete telt napi 10-16 órás munkaidővel. Szociális gondoskodás, jogok híján mindenki csak magára számíthatott, aki kiesett a munkából, gyakorlatilag éhen is halhatott. Az elégedetlenség nőttön-nőtt.
A változást egy brit gyáros, Robert Owen fellépése indította el: az utópista szocialista férfi összeállította és közzétette a munkások követeléseit, többek között a nyolcórás munkaidő bevezetését. Ekkor született a szállóigévé vált mondat:
Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás.
A Beatrice tolmácsolásában:
A felszabadulás első lépése
Hogy szavaiknak nyomatékot adjanak, kisebb tüntetéseket tartottak, néhány helyen beszüntették a munkát, de eredménye nem volt. Sőt, a gyárosok összezártak, a sztrájkolókat és tüntetőket nemcsak elbocsátották, hanem máshova sem vették fel őket. Azért valami elindult, 1847-ben Nagy-Britanniában és gyarmatain 10 órában maximalizálták a nők és gyerekek munkaidejét. Később ezt mindenkire kiterjesztették, de csak 1870-ben.
Az első sikert ausztrál építőipari munkások érték el: 1856-ban Melbourne-i felvonulásuk eredményeként a kontinensen mindenkinek úgy csökkent nyolc órára a munkaideje, hogy nem volt retorzió, a fizetések szintje megmaradt.
A „nyolc óra munka” annyira központi kérdéssé vált, hogy az I. Internacionálé 1866-ban már úgy fogalmazott: a nyolcórás munkanap bevezetése az első lépés a munkásosztály felszabadulásának útján – idézi a Múlt-kor.hu.
Vérontás és szolidaritás
A munkások világszerte egyre szervezettebben léptek fel, az Egyesült Államok több állama is törvénybe foglalta a nyolcórás munkaidőt, de nem mindegyik. Ezért kezdődött komoly sztrájk- és tüntetéshullám Chicagóban 1866. május elsején. A szakszervezetek 350 ezer embert tudtak bevonni, a hangulat pattanásig feszült.
Május 4-én a Haymarket térre hívtak össze nagygyűlést, ahol a tömegből valaki bombát dobott a felsorakozott rendőrök közé. Sortűz volt a válasz, az elszabadult pokolban több mint tucatnyi ember vesztette életét. A történtek miatt nyolc anarchista vezetőt állítottak bíróság elé, négyüket kivégezték. Óriási volt a felháborodás az egész világon, a következő években több helyen rendeztek emléktüntetéseket május 1-jén.
A II. Internacionálé alakuló kongresszusa 1889-ben határozta el, hogy a következő évben a szakszervezetek és más munkásszerveződések együtt vonuljanak fel a nyolcórás munkaidő bevezetése, és nemzetközi szolidaritásuk kifejezése céljából a chicagói tüntetések kezdetének napján.
Nagy nemzetközi tüntetést kell szervezni egy időpontban, oly módon, hogy a munkások egy meghatározott napon egyidejűleg valamennyi országban, minden nagyvárosban terjesszék a képviseleti szervek elé azt a követelést, hogy törvényesen csökkentsék a napi munkaidőt nyolc órára
A II. kongresszuson, 1891-ben pedig hivatalosan is kinyilvánították, május elseje a munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepe.
Jön az áradat
A múlt században a legnagyobb nemzetközi munkásünneppé vált, főleg a Szovjetunióban, majd a háború után a szocialista országokban fényes külsőségek közepette ünnepelték. Hivatalos állami ünnep, munkaszüneti nap lett látványos felvonulásokkal, a szociális és gazdasági „vívmányok” ünneplésével.
Magyarországon 1890-ben ünnepelték először május 1-jét, a korabeli beszámoló szerint:
A legérdekesebb munkástípusok merülnek fül a néző szemei előtt hosszú menetben. Jő egy csoport, komoly, meglett alakok, egyszerű vasárnapló munkásöltöny, nagy szakáll, csontos arc, vörös kokárda, német szó. Kétségkívül valamely gyár munkásai. Aztán jő egy másik áradat. Elől büszkén lobog a trikolor, s a háromszín mögött néhány díszmagyar öltönyös kucsmás ember feszít. Ki ne találná ki, hogy ezek a csizmadiák. Díszmagyar és szocializmus! – ilyen is csak magyar földön terem. Új felhő jő. Néhány ezer nagy nemzeti színű kokárda… A derék asztalossegédek. A szabók óriási fehér selyemzászlóval. Ők már “előrehaladottabbak” elvekben. Mind fekete szalonkabátban. … S mögöttük ott vonulnak a gyűrött gombakalapot, kopott vászonkitlit, nyűtt csizmát viselők, kisebb kültelki gyárak munkásai…
Hazánkban 1937-ben valósult meg a munkásság követelése: bevezették a napi 8, illetve heti 48 órás munkaidőt.
Kiemelt kép: Május elsejei felvonulás 1946-ban Budapesten. BERKÓ PÁL/ Fortepan
