Jelen állás szerint a dél-afrikai Fokvárosban május 11-én elzárják a csapokat, a 4,5 millió lakosú metropoliszban elfogy az ivóvíz, ez lesz a nulladik nap. Egy hete még április közepére várták a dátumot, ám február 1-től 50 liter/fő fogyasztási korlátot vezettek be, és ennek betartását sem bízták a véletlenre: a vízdíjat 500 százalékkal megemelték, így aki többet használ, sokat fizethet – tudta meg a 24.hu egy Fokvárosban élő magyar nőtől.
A „Day Zero” viszont így is közelít, attól kezdve pedig a katonaság osztja majd ki lajtoskocsiról a napi 25 liternyi fejadagot egészen addig, míg meg nem ered az eső. Eddig csak filmekből köszönt ránk, amikor a víz értékesebb az aranynál, most a természet és az emberi gondatlanság rendezte így.
„Nincs lehetetlen, csak tehetetlen” – tartja a mondás, és valóban: a tengervíz sótartalmának kivonása után ivóvízhez juthatunk, Fokváros pedig Afrika csücskén, két óceán találkozásánál fekszik. A város vezetése februárban tervez is indítani egy kisebb sótalanító üzemet, ám ez önmagában már csak kapacitásánál fogva is Okosabbat most nem mondhatunk, mint meglátjuk, mi lesz.
A rövid válasz
A tengervíz sótalanítása lehet a megoldás? Simon Gergelyt, a Greenpeace regionális vegyianyagszakértőjét kérdeztük. A nagyon rövid válasz úgy hangzik: hosszú távon semmiképp. A technológia ugyan adott és egyre fejlődik, ám olyan komoly környezeti hatásokkal jár, hogy „nagyban” gondolkodva, más lehetőségeket kell keresni.
Világszerte számos kisebb-nagyobb tengervízsótalanító-üzem működik az Egyesült Államoktól az Arab-öböl országain, Izraelen és Ausztrálián át Japánig, ezek jellemzően két technológiát használnak.
- A legősibb nyilvánvalóan a lepárlás, desztilálás, ami ma már fejlett technikával ugyan, de gyakorlatilag forralást jelent: a só zöme marad, a kicsapódó párát összegyűjtve iható édesvizet kapunk.
- A másik az úgynevezett fordított ozmózis, amely során hő vagy nyomás hatására a víz a hígabb oldat felé áramlik egy membránon keresztül, esetünkben a tengervíz az édesvíz felé, miközben a só marad a tartály tengervizes oldalán.
Borral a másnaposság ellen?
A technológiák fejlődése és a hulladékhő hasznosítása ellenére mindkét eljárás nagyon drága és rendkívül környezetszennyező. Nem véletlen, hogy a sótalanítás igen népszerű azon az arab országokban, ahol a fosszilis energiahordozók „nem kerülnek pénzbe”, a klímavédelem pedig kevésbé számít – jegyzi meg a szakértő, majd rávilágít:
A világszerte egyre komolyabb kihívást jelentő vízhiány egyik legfőbb oka az üvegházhatású gázok indította klímaváltozás. Ha a problémát a tengervíz-sótalanítás energiaigényére tekintettel további üvegházhatású gázok légkörbe bocsátásával orvosoljuk, felelőtlenül és indokolatlanul ördögi körbe kényszerítjük az emberiséget.
Ez az egyik indok, amiért hosszú távon és globálisan nem oldhatjuk meg tengerekből ivóvízproblémáinkat. A másik a nagy mennyiségben visszamaradó tömény sóoldat sorsa. Ha helyben pumpálják vissza a tengerbe, a túl magas sókoncentráció egész öblöket tehet lakatlanná, mint ahogy ez például a Perzsa-öbölben és Izrael egyes pontjain ma is valós probléma.
Összességében a világ óceánjai persze bőven elbírják a terhelést, ha az áramlatok hamar eloszlatják, de ehhez adott esetben akár száz kilométerekre is el kell szállítani a veszélyes anyagot.
Van harmadik probléma is: az így előállított ivóvizet tisztítani is kell, különös tekintettel az óceánjainkat ellepő, tengeri állatok millióinak halált okozó mikroműanyagokra. Folytatni is lehetne a sort az üzemek által beszippantott és elpusztított élőlényekkel, de koncentráljunk a lényegre: a tengervíz sótalanítása lokálisan és mondjuk úgy esetenként valós segítség lehet a vízhiánnyal küzdő metropoliszok számára, de
Inkább a szennyvíz
Nyilvánvalóan semmi nem drága, ha emberek élete a tét, de ha vannak minden szempontból jobb módszerek, azok felé kellene terelni a jövőt. Kulcsszó a takarékoskodás és az újrahasznosítás.
Minden az egyén szintjén kezdődik, de most nem ragadunk le ott, hogyan spóroljunk fogmosás, mosogatás, wc-öblítés közben. Simon Gergely sokkal nagyobb volument említ, a szennyvizet:
A legtöbb vizet az öntözésben foghatjuk meg, erre nem kell emberi fogyasztásra alkalmas minőséget használni. Káros anyagot, fekáliát nem tartalmazó szennyvíz, esővíz, záportározókban gyűjtött csapadék is kiválóan megfelel a célra.
Ezen vizeket még szennyvíz újrahasznosításával is sokkal olcsóbban és kevesebb környezetkárosítással előállíthatjuk, mint amennyit adott mennyiség sótalanítása igényel. Ha tovább tisztítjuk, alkalmas mosásra, tisztálkodásra, a kis- és nagydolgok csatornába juttatására. Sőt, bizonyos szint felett ivóvíznek is, bár érthető, ha valaki „elvi megfontolásból” ezt kizárja.
De még akkor is minden szempontból beljebb vagyunk.
(Kiemelt kép: MOHAMMED ABED / AFP)
