Tudomány

Az ellenség torkában szúrták át az ételt

Bihari Dániel
Bihari Dániel

újságíró. 2017. 09. 24. 14:30

A magyar portyázó csapat le-lecsapva, de folyton megfutva húzta maga után az itáliai lovagok fényes seregét: a csapda készen állt, a Brenta folyó partjáról nem volt menekvés 899. szeptember 24-én. Európa ekkor eszmélt rá, a Kárpátok gyűrűjébe költöző Magyar Nagyfejedelemséget komoly tényezőként kell kezelni.
Korábban a témában:

A magyarok már a IX. század második felében jól ismerhették a Kárpát-medencét még akkor is, ha a honfoglalást 895 vagy 896-ban lejátszódott egyszeri aktusnak tekintjük. Bécs alatt már 881-ben forrásokkal igazolhatóan találunk harcoló magyar hadakat, ami több mint valószínűvé teszi, miszerint előtte és később is többször átnyargaltak a Kárpát-medencén.

Aztán jött az állítólagos megrendítő vereség a besenyőktől, a nagyfejedelemség maradéka „átmenekült” a hegyláncok védelmébe. Ezt tanultuk, ez terjedt el a köztudatban, mégsem valószínű, hogy a honfoglalás szervezett menekülés lett volna. Már csak azért sem, mert három-négy évvel később már jelentős magyar haderő jelent meg Észak-Itáliában, és még szépen szólva is tönkreverte Itália királyának fényes seregét.Alig egy évtized múlva pedig a korabeli Európa legjobban felszerelt, legnépesebb hadát, a magyarok kiirtására érkező frank sereget semmisítette meg Pozsonynál.

Nem rossz egy menekült hordától. Ez volt a Brenta-menti csata 899. szeptember 24-én, a Kárpát-medencében székelő magyar állam első jelentős győzelme.

Film készül a magyarok tervezett elpusztításáról
Elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak - adta ki a parancsot Lajos frank király 907 nyarán, és seregei élén megindult Magyarország ellen. Pozsonynál viszont már az életéért futott – hazafelé.

Frank szövetségben

Nyugat-Európa széttagoltságban is hatalmas urai a Német-Római Császárság feltámasztásáért küzdöttek nyilvánvalóan nem önérdek nélkül: mindenki magának akarta a császári koronát. A század végén az egyik fő aspiráns Arnulf keleti frank uralkodó volt, fő ellenlábasa pedig Frialui Berengár, Itália királya. Személyükben két nagyhatalom feszült egymásnak a térségben, Arnulf volt az első, aki felismerte a magyarok érkezésében rejlő lehetőséget: szövetséget ajánlott Árpádéknak.

A magyarok 899 nyarán indultak nyugatra a Dráva és a Száva vonalát követve, amit később is oly gyakran használtak, hogy Európa Strata Hungarorumnak, azaz Magyarok útjának nevezte el.

Átkeltek az Alpokon, feldúlták a Pó-síkságot, egész a Szent Bernát-hágóig és Paviáig jutottak, senki nem állította meg őket. Berengárnak időbe telt, mire összegyűjtötte 15 ezer fős lovagseregét, és háromszoros túlerővel indult a behatolók megállítására. A katonák számáról nincs hitelt érdemlő adat, de a túlerő aránya hiteles lehet. Már csak azért is, mert a X. század első felében élt Liudprand longobard történetírótól, Cremona püspökétől tudjuk, akinek a csúfos vereség után nem állhatott érdekében mesterségesen eltúlozni övéi túlerejét.

Csapdába csalták az ellenséget

Berengár először megrettent az ismeretlen nép támadásától, de amikor nyugaton rajtaütött egy magyar csapaton, máris megnyugodhatott. A magyarok ugyanis meglátva az irtózatos sokaságú lovagsereget „lelkükben megrettentek”:

Megütközni rettegtek, elfutni egyáltalán nem tudtak. A két veszély közül inkább van kedvük a futáshoz, mint az ütközethez. Amikor a keresztények üldözőbe veszik őket, az Adda folyón úszva kelnek át…

A király ezek után könnyű győzelemre számíthatott, bizonyosan hajtotta a bosszúvágy és még bosszankodhatott is, hogy ezek a pogány ördögök inkább a vízbe vetik magukat, minthogy felvegyék a harcot. Pedig egy folyón átúsztatni a magyar könnyűlovasoknak semmibe nem telt, főleg hogy haditervük már készen állt.

Ez a legnyugatibb csapat folyamatos érintkezésben volt a lovagsereggel: kisebb összecsapásokat bevállalva, majd mindig megfutva szépen húzta maga után a Brenta folyó vidékére, a szétszórtan portyázó magyar sereg bázisára. Gyűltek a magyarok is, felállították a lest, Berengár pedig belesétált a csapdába. A magyarok itt is átúsztattak a folyón, majd követséget küldtek a túlpartra fáradtan, kimerülten, de diadalittasan érkező sereghez.

Könyörögve kérték Berengárt, engedje őket elmenni, belefáradtak a futásba: visszaadják foglyaikat, minden zsákmányt, többé nem lépnek Itália földjére, csak az életüket menthessék.

Villámgyorsan történt minden

Utólag persze könnyű okosnak lenni, Liudprand is ezért írhatta:

De sajnos a keresztények gőgös felfuvalkodottságtól elkapatva a pogányokat fenyegetésekkel halmozták el, mintha máris le lennének győzve.

A nyugati lovagok tényleg rosszul döntöttek, de szinte biztosra vehetjük, hogy a magyarok részéről csel volt az egész: közel voltak már a határhoz, hátukban nem volt ellenség, és ha el is voltak csigázva, még mindig sokkal gyorsabban mozogtak, mint az ugyancsak fáradt, nehéz felszereléssel küzdő ellenfél. Szó szót követett, a magyarok alkudoztak, de színjáték volt az egész.

A megfelelő alkalommal, 899. szeptember 24-én a folyón szempillantás alatt átúsztatva a lovasok egy része frontális támadást indított az itáliai tábor ellen, míg a két oldalt lesre állított csapatok oldalról zúdultakrá. Elképesztő sebességgel történt minden:

A keresztények közül ugyanis a legtöbben az alkudozások miatti hosszas várakozásban kifáradva, tábor szerte leszálltak a lóról, hogy felüdítsék magukat étellel. A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, mivel elvették lovukat… Futnak tehát a keresztények, dühöngenek a pogányok, és akik az előbb ajándékokkal sem tudták megkérlelni őket, utóbb nem ismerik a kíméletet a könyörgőkkel szemben.

Berengár serege gyakorlatilag megsemmisült, a király is csak katonának öltözve, nagy nehezen tudta megmenteni életét. Ezután a magyarok zavartalanul dúlták és fosztogatták Észak-Itáliát, még a telet is ott töltötték és csak a következő évben tértek haza. A nyugatnak megdöbbenve kellett tudomásul vennie, hogy a Kárpát-medencébe egy olyan hatalom érkezett, amelynek erejét nagyon is komolyan kell venni.

A király pedig tanult a brentai vereségből, s miután a maga oldalára állította a magyarokat, megbízható támaszra lelt bennük: 915-ben elnyerte a római császári koronát.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.