Tudomány

Az ellenség torkában szúrták át az ételt

Bihari Dániel
Bihari Dániel

újságíró. 2017. 09. 24. 14:30

A magyar portyázó csapat le-lecsapva, de folyton megfutva húzta maga után az itáliai lovagok fényes seregét: a csapda készen állt, a Brenta folyó partjáról nem volt menekvés 899. szeptember 24-én. Európa ekkor eszmélt rá, a Kárpátok gyűrűjébe költöző Magyar Nagyfejedelemséget komoly tényezőként kell kezelni.
Korábban a témában:

A magyarok már a IX. század második felében jól ismerhették a Kárpát-medencét még akkor is, ha a honfoglalást 895 vagy 896-ban lejátszódott egyszeri aktusnak tekintjük. Bécs alatt már 881-ben forrásokkal igazolhatóan találunk harcoló magyar hadakat, ami több mint valószínűvé teszi, miszerint előtte és később is többször átnyargaltak a Kárpát-medencén.

Aztán jött az állítólagos megrendítő vereség a besenyőktől, a nagyfejedelemség maradéka „átmenekült” a hegyláncok védelmébe. Ezt tanultuk, ez terjedt el a köztudatban, mégsem valószínű, hogy a honfoglalás szervezett menekülés lett volna. Már csak azért sem, mert három-négy évvel később már jelentős magyar haderő jelent meg Észak-Itáliában, és még szépen szólva is tönkreverte Itália királyának fényes seregét.Alig egy évtized múlva pedig a korabeli Európa legjobban felszerelt, legnépesebb hadát, a magyarok kiirtására érkező frank sereget semmisítette meg Pozsonynál.

Nem rossz egy menekült hordától. Ez volt a Brenta-menti csata 899. szeptember 24-én, a Kárpát-medencében székelő magyar állam első jelentős győzelme.

Film készül a magyarok tervezett elpusztításáról
Elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak - adta ki a parancsot Lajos frank király 907 nyarán, és seregei élén megindult Magyarország ellen. Pozsonynál viszont már az életéért futott – hazafelé.

Frank szövetségben

Nyugat-Európa széttagoltságban is hatalmas urai a Német-Római Császárság feltámasztásáért küzdöttek nyilvánvalóan nem önérdek nélkül: mindenki magának akarta a császári koronát. A század végén az egyik fő aspiráns Arnulf keleti frank uralkodó volt, fő ellenlábasa pedig Frialui Berengár, Itália királya. Személyükben két nagyhatalom feszült egymásnak a térségben, Arnulf volt az első, aki felismerte a magyarok érkezésében rejlő lehetőséget: szövetséget ajánlott Árpádéknak.

A magyarok 899 nyarán indultak nyugatra a Dráva és a Száva vonalát követve, amit később is oly gyakran használtak, hogy Európa Strata Hungarorumnak, azaz Magyarok útjának nevezte el.

Átkeltek az Alpokon, feldúlták a Pó-síkságot, egész a Szent Bernát-hágóig és Paviáig jutottak, senki nem állította meg őket. Berengárnak időbe telt, mire összegyűjtötte 15 ezer fős lovagseregét, és háromszoros túlerővel indult a behatolók megállítására. A katonák számáról nincs hitelt érdemlő adat, de a túlerő aránya hiteles lehet. Már csak azért is, mert a X. század első felében élt Liudprand longobard történetírótól, Cremona püspökétől tudjuk, akinek a csúfos vereség után nem állhatott érdekében mesterségesen eltúlozni övéi túlerejét.

Csapdába csalták az ellenséget

Berengár először megrettent az ismeretlen nép támadásától, de amikor nyugaton rajtaütött egy magyar csapaton, máris megnyugodhatott. A magyarok ugyanis meglátva az irtózatos sokaságú lovagsereget „lelkükben megrettentek”:

Megütközni rettegtek, elfutni egyáltalán nem tudtak. A két veszély közül inkább van kedvük a futáshoz, mint az ütközethez. Amikor a keresztények üldözőbe veszik őket, az Adda folyón úszva kelnek át…

A király ezek után könnyű győzelemre számíthatott, bizonyosan hajtotta a bosszúvágy és még bosszankodhatott is, hogy ezek a pogány ördögök inkább a vízbe vetik magukat, minthogy felvegyék a harcot. Pedig egy folyón átúsztatni a magyar könnyűlovasoknak semmibe nem telt, főleg hogy haditervük már készen állt.

Ez a legnyugatibb csapat folyamatos érintkezésben volt a lovagsereggel: kisebb összecsapásokat bevállalva, majd mindig megfutva szépen húzta maga után a Brenta folyó vidékére, a szétszórtan portyázó magyar sereg bázisára. Gyűltek a magyarok is, felállították a lest, Berengár pedig belesétált a csapdába. A magyarok itt is átúsztattak a folyón, majd követséget küldtek a túlpartra fáradtan, kimerülten, de diadalittasan érkező sereghez.

Könyörögve kérték Berengárt, engedje őket elmenni, belefáradtak a futásba: visszaadják foglyaikat, minden zsákmányt, többé nem lépnek Itália földjére, csak az életüket menthessék.

Villámgyorsan történt minden

Utólag persze könnyű okosnak lenni, Liudprand is ezért írhatta:

De sajnos a keresztények gőgös felfuvalkodottságtól elkapatva a pogányokat fenyegetésekkel halmozták el, mintha máris le lennének győzve.

A nyugati lovagok tényleg rosszul döntöttek, de szinte biztosra vehetjük, hogy a magyarok részéről csel volt az egész: közel voltak már a határhoz, hátukban nem volt ellenség, és ha el is voltak csigázva, még mindig sokkal gyorsabban mozogtak, mint az ugyancsak fáradt, nehéz felszereléssel küzdő ellenfél. Szó szót követett, a magyarok alkudoztak, de színjáték volt az egész.

A megfelelő alkalommal, 899. szeptember 24-én a folyón szempillantás alatt átúsztatva a lovasok egy része frontális támadást indított az itáliai tábor ellen, míg a két oldalt lesre állított csapatok oldalról zúdultakrá. Elképesztő sebességgel történt minden:

A keresztények közül ugyanis a legtöbben az alkudozások miatti hosszas várakozásban kifáradva, tábor szerte leszálltak a lóról, hogy felüdítsék magukat étellel. A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, mivel elvették lovukat… Futnak tehát a keresztények, dühöngenek a pogányok, és akik az előbb ajándékokkal sem tudták megkérlelni őket, utóbb nem ismerik a kíméletet a könyörgőkkel szemben.

Berengár serege gyakorlatilag megsemmisült, a király is csak katonának öltözve, nagy nehezen tudta megmenteni életét. Ezután a magyarok zavartalanul dúlták és fosztogatták Észak-Itáliát, még a telet is ott töltötték és csak a következő évben tértek haza. A nyugatnak megdöbbenve kellett tudomásul vennie, hogy a Kárpát-medencébe egy olyan hatalom érkezett, amelynek erejét nagyon is komolyan kell venni.

A király pedig tanult a brentai vereségből, s miután a maga oldalára állította a magyarokat, megbízható támaszra lelt bennük: 915-ben elnyerte a római császári koronát.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

WASHINGTON, DC - SEPTEMBER 06:  Supreme Court nominee Judge Brett Kavanaugh organizes his desk before testifying to the Senate Judiciary Committee on the third day of his Supreme Court confirmation hearing in the Hart Senate Office Building on Capitol Hill September 6, 2018 in Washington, DC. Kavanaugh was nominated by President Donald Trump to fill the vacancy on the court left by retiring Associate Justice Anthony Kennedy.  (Photo by Chip Somodevilla/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.