De miért akartunk űrszondát küldeni pont a Szaturnuszhoz? Azért, mert az űrkorszak előtt a tudósok úgy gondolták, hogy a Naprendszer külső területein lévő holdak csakis jeges, sziklás, halott világok lehetnek, amelyeket egyáltalán nem érdemes kutatni.
A 80-as években viszont a Voyager-szondák elérték a Szaturnuszt, és rájöttünk, hogy a feltevés egyáltalán nem igaz – a holdak, és maga a Szaturnusz is, nagyon érdekes és izgalmas világot takarnak, amit érdemes kutatni.
Ekkor figyeltünk fel először a gyűrűs óriásbolygóra és kísérőire, és elhatároztuk, hogy szondát indítunk a felfedezésükre.
Egy nagy utazás a Szaturnuszig
A Cassini a NASA és az ESA vezetésével egy nemzetközi együttműködés eredménye, amiben összesen 27 ország vett részt a projekt végére. Az iskolabusz méretű szonda 1997. október 15-én indult útjára, de nem egyenesen a Szaturnuszhoz repült, hanem előbb kétszer megkerülte a Vénuszt, majd elrepült a Föld mellett is, hogy megfelelő sebességet nyerjen az utazáshoz.
Több mint hét évig tartott az útja a Naprendszeren keresztül, amikor végül megérkezett az óriásbolygóhoz. A szonda magával cipelte a négy méter széles, hat műszerrel rendelkező Huygens-szondát is, aminek fő feladata a Szaturnusz legnagyobb holdjának, a Titánnak vizsgálata volt. A duó rögtön egy szaturnuszi vihar megfigyelésével és két új hold felfedezésével nyitotta a küldetést, és azóta is számos úttörő felfedezést tettek.
A régi műszer nem rossz műszer
A Cassini fő feladata (a minél több információ gyűjtése és gyönyörű képek készítése mellett, természetesen) az volt, hogy minél többet tudjon meg a Szaturnusz gyűrűiről és a körülötte keringő holdakról, különösen a Titánról.
Az űreszközön a Huygens 6 műszerével együtt összesen 18 mérőeszköz kapott helyet, ezek rádiójelek segítségével a holdak felszíni viszonylatait vizsgálták, az atmoszférák összetételét kutatták, képesek voltak plazmát detektálni a Szaturnusz magnetoszférájában és jégmaradványokat a gyűrűkben.
A szondán infravörös spektrométer is van, ez a holdak hőmérsékletét és felszíni összetételét vizsgálta infravörös fény segítségével. Több műszer feladata az óriásbolygó magnetoszférájának vizsgálata volt, a Magnetoszféra Képalkotó Eszköz (Magnetospheric Imaging Instrument, MIMI) pedig a napszelet is monitorozta.
Érdekesség, hogy a szondán már 1997-ben létrehoztak egy olyan eszközt is, ami a gravitációs hullámokat kereste (a Rádiótudományos Szubrendszert, Radio Science Subsystem, RSS), ez azonban kevesebb sikerrel járt, mint a nemrég nagy sajtóvisszhangot kapó földi megfigyeléseink.
Ez a műszer egyébként az egyetlen a Cassinin, amely képes azonnal üzenetet továbbítani a szondától a Földnek – valüs időben kaptuk a megfigyeléseket a Szaturnusztól.
A Huygens kereket old
2004. december 23-án, alig pár hónappal a Szaturnuszhoz érkezés után a Huygens levált a Cassiniről, és leszállt a Titánra. Bár nem leszállóegységnek tervezték, 72 percig küldte vissza az adatokat még a felszínről is.
A szonda egyébként a nevét a Titánt felfedező csillagászról, Christiaan Huygensről kapta, aki a 17. században kiszúrta a Szaturnusz legnagyobb holdját.
A Huygens két órán keresztül ereszkedett a Titán vastag, átláthatatlan atmoszférájában, innen küldve tovább a jeleket a Földnek. Ez a projekt azért volt fontos, mert a hold légköre tényleg annyira sűrű, hogy nagyon nehéz a felszíni formáit megfigyelni – a Huygens leeresztésével kiküszöböltük ezt a problémát.
Magányos utas a Naprendszer túloldalán
A Cassini azóta egyedül rótta útját a Szaturnusz körül, és mindig más holdhoz köszönt be, folyamatosan változtatva a pályáját. Az űreszköz nagy előnye volt ugyanis, hogy meg tudtuk neki mondani, éppen merre keringjen, ezért újabb és újabb felfedezéseket tehettünk éppen ott, ahol valami izgalmas zajlott.
Annyi új és érdekes információhoz jutottunk az űrszondának köszönhetően, hogy amikor 2008-ban lejárt az elsődleges missziója, nem kellett sokat győzködni a kutatóknak a finanszírozókat, hogy tovább folytatódhasson a Cassini-program.
Elsőként az Equinox nevű misszióba vágtak bele (ez 2008-től 2010-ig tartott), majd a Solstice következett, ami hét évvel hosszabbította meg a Cassini életét.
Elfogyott a nafta, jön a Nagy Finálé
Most már azonban elkerülhetetlen a vég: nem azért, mert nincs már mit felfedezni a gyűrűs gázóriás körül, hanem azért, mert A Cassini áprilisban belekezdett a Nagy Fináléba, amely során először merült a bolygó és a gyűrűöv közé. Ez elég veszélyes mutatvány, ráadásul a szondának összesen 22-szer kellett vállalkoznia rá.
Ez tudományos szempontból igazán érdekes időszak volt, hiszen soha ilyen közelről nem vizsgálhattuk még a Szaturnuszt – a pontot az i-re viszont a szonda öngyilkossága fogja feltenni.
A Cassini ugyanis a 22 kör után beleveti magát a Szaturnusz atmoszférájába, ahol viszonylag rövid idő alatt elég és szétmorzsolódik, Így közvetlen közelről, az atmoszférából is kaphatunk majd adatokat az óriásbolygóról. A furcsa öngyilkosságra azért van szükség, mert a bolygó holdjai közül több is képes lehet az élet hordozására (persze csak mikrobális szinten), a kutatók pedig nem akarják emberi baktériumokkal „beszennyezni” az érintetlen világukat.
Ezért kell a Cassininek így meghalnia: az utolsó leheletével is küldve az információkat az anyabolygója felé.
A Cassini utolsó napjai kapcsán a héten kiemelten foglalkoztunk az űreszközzel. A szondáról szóló cikkeket erre a linkre kattintva olvashatja.
