Róma a Krisztus utáni első század derekán a nyugati világ legnagyobb metropolisza volt, lakosságát milliósra becslik a történészek. A város ötletszerűen felhúzott számtalan épülete viszont időzített bombaként ketyegett a milliós tömeg feje felett. A problémát az jelentette, hogy a házak túlnyomó többsége fából épült, egymás hegyén hátán, girbegurba, szűk kis utcákat hagyva csak. Egy apró láng is tragédiát okozhatott, a tűz akadálytalanul falhatta az épületeket, az embereknek pedig a menekülésre sem volt sok esélyük.
A problémát már Augustus császár is felismerte, de többet tenni nem tudott, mint hogy tűzoltóságok felállítását rendelte el. A város 14 kerületében, kerületenként körülbelül 250 ember feladata volt a tűzvészek megakadályozása.
Baleset lehetett
Aztán Krisztus után 64. július 18-án felütötte fejét a történelem egyik legismertebb tűzvésze. Egy holdfényes éjszakán, valószínűleg emberi mulasztás miatt tűz keletkezett a Palatinus-domb lábánál, a Circus Maximus környékén. Elég lehetett egy felborult olajlámpás, egy ottfeledett fáklya – soha nem fogjuk megtudni.
A cirkusz környékén álló bódékban hamar lángra kapott a gyúlékony áru, a száraz, nyári melegben pedig a szél pillanatok alatt lángba borította a fa épületeket. Ahogy nőtt a hőmérséklet, a forróság erős szelet generált, és a tűzvihar útjába többé semmi nem állhatott. Százezrek taposták egymást a szűk sikátorokban, futottak a tűz elől, kőépületekben, szentélyekben kerestek menedéket.
A szakemberek ma úgy látják, baleset volt, nem szándékos gyújtogatás, ám akkor és ott azonnal megszülettek az összeesküvés-elméletek. A legismertebb, mint ahogy a II. századi Suetonius is ránk hagyta, hogy őrültségében maga Néro császár adott parancsot a város felgyújtására.
Az őrült császár
A történetíró úgy tudja, amikor egy beszélgetésen valaki egy idézetet mondott, miszerint “Ha meghalok, a földet tűz eméssze el”, Néro így válaszolt: “Sőt, még életemben!”
Így is cselekedett: mintha ugyanis bosszantaná az ódon épületek csúfsága, a girbegörbe, keskeny utcák látványa, felgyújtotta Rómát; ez oly nyilvánvaló volt, hogy sok consuli rangú férfi egy ujjal sem bántotta Nero szolgáit, pedig kóccal, fáklyával a kézben tetten érték őket tulajdon házaikban; néhány terményraktárt az Aranyház szomszédságában, minthogy a telkére igen vásott a foga, előbb hadigépekkel kellett összeromboltatnia, csak azután gyújthatta fel. Hat nap, hét éjjel dühöngött a tűzvész, s a nép emlékművek, síremlékek épületébe húzódva keresett oltalmat és menedéket magának.
A császár állítólag élvezte a látványt:
A város égését Néro a Maecanas-toronyból nézte végig, a “lángok szépségében gyönyörködve” – mint mondta, s ismert színpadi öltözetében a Trója elfoglalásáról szóló dalt énekelte.
Az őrült uralkodó célja tehát nem volt más, mint a pusztulásból ihletet meríteni. A tűzvészt gyermekként átélő Tacitus sem zárja ki, hogy Néro parancsára csaptak fel a lángok, ám ő úgy tudja, a császár ekkor a tengerparti Antiumban tartózkodott. Más vélemények szerint azért okozta a tüzet, hogy a várost saját ízlése szerint, és természetesen önnön dicsőségére építhesse újjá.
Akár így is történhetett. Tény viszont, hogy Néro saját palotáját és kertjét adta át a károsultaknak, az újjáépítésnél pedig elrendelte, hogy téglából építkezzenek, és szabályozta az utcák szélességét, elhelyezkedését is. Gyorssegélyként leszállította a gabona árát, és saját vagyonából is rengeteget áldozott az újjáépítésre.
A keresztények
Persze összeesküvés-elméletekkel Néro sem maradt adós, válaszába ezrek haltak bele. Miután az akkoriban furcsa, rejtett életet élő keresztények gyakran jövendöltek Róma pusztulásáról, a császár számára egyértelmű volt a nép elkeseredettségét rajtuk levezettetni. Feltehetően politikai szándékkal, és nem saját ellenszenvéből fakadóan tette őket bűnbakká.
A lényeg, hogy a tűzvész után soha nem látott keresztényüldözés vette kezdetét, ami egész az uralkodó 68-as haláláig tartott. A borzalmakat jól jelzi, hogy a fenevad, az antikrisztus bibliai 666-os számát is többen Nero császár nevéből eredeztetik.
