Az elmúlt évszázadokban az összeesküvés-elméletek és városi legendák mindennapjaink szerves részévé váltak. Minden korszaknak megvannak a maga mitikus alakjai és aprólékosan kidolgozott rémtörténetei: elég csak Kampókézre, a paleo-diétára vagy napjaink divatos konspirációs teóriájára, a chemtrailre gondolni. Vagy éppen Slender Manre – erre a természetellenesen magas, sápadt és arctalan, fekete öltönyt és nyakkendőt hordó, természetfeletti képességekkel rendelkező lényre, aki az internet borzongást kedvelő népe szerint gyerekrablással és a békés polgárok riogatásával tölti szorgos hétköznapjait.
Ahogy az a Wikipédián is olvasható, Slender Man Eric Knudsen (más néven Victor Surge), a Something Awful egyik fórumozójának agyszüleménye: egy ügyesen tálalt mém, amely pillanatok alatt népszerűvé vált. Ennek ellenére sokan töretlenül hisznek a létezésében – olyannyira, hogy az interneten időről-időre feltűnnek a róla és rémtetteiről készült „teljesen hiteles” fényképek és videók. A legenda – pontosabban a Knudsen által kitalált történet – szerint először egy elmegyógyintézetben látták, közvetlenül azelőtt, hogy az ápoltak véres ámokfutásba kezdtek volna.
Velünk élő rémtörténetek
Slender Man néhány év alatt internetes mémből városi legendává, sőt, jövedelmező üzletté nőtte ki magát. A rajongók ontják magukból a fan-fiction történeteket, figurája több játékfejlesztőt és filmest is megihletett. Az üzletnek nyilván csak jót tesz, hogy a témát a bulvárlapok is felkapták, beszámolóik szerint a sápadt rém nemrég Nagy-Britanniában turnézott, és egy amerikai tinédzserek által elkövetett gyilkosságnak is ő állhat a hátterében.
„[A jelenséget] nagyon izgalmasnak találom, mert rávilágít arra, hogyan változtatja meg a technológiai és a média a folklórt” – mondta a BBC Newsnak nyilatkozva Jamie Tenrani, a Durhami Egyetem antropológusa. Tehrani kollégiával együtt behatóan foglalkozott ezzel a városi legendával, azt vizsgálták, mi lehet az oka annak, hogy ennyire megragadta az emberek képzeletét.
A meseírás ökölszabályai
Az elmúlt években több neves pszichológus is foglakozott azzal, hogy mi az, ami vonzóvá tehet egy-egy kitalált történetet – legyen szó akár városi legendákról, akár olyan klasszikus, világszerte ismert mesékről, mint a Piroska és a farkas. Az egyik ilyen tényező kétségkívül a titokzatosság és a vázlatos dramaturgia, amelyek lehetőséget biztosítanak a fantáziáknak arra, hogy kitöltse a történet hézagait. „Victor Surge első posztja azt sejteti, hogy Slenderman egy olyan titokzatos és félelmetes figura, akinek semmit sem tudunk a céljairól vagy a hátteréről – így az olvasó fejében egy nagyobb és még érdekesebb narratíva bontakozhat ki – magyarázta Jeffrey Tolbert szemiotikus. – Azt sugallja, hogy kivételes ereje van, hiszen erőszakossá tudja tenni azokat, akik kapcsolatba kerülnek vele. Utal rá, hogy a fényképek készítői eltűntek vagy meghaltak – és ezzel elindít egy folyamatot, amely végül egy komplex és folyamatosan bővülő mitológia kialakulásához vezet.
Az sem véletlen, hogy a Slender Man-sztoriban számos, a klasszikus mesékből ismert fordulat is megtalálható. A pszichológusok szerint a népszerű történetek gyakran igen hasonló formulákra épülnek. A természetfeletti mesék nagyon vonzók lehetnek a befogadók számára – különösen akkor, ha megfelelő arányban vegyítik a hihető és a bizarr elemeket. „[Ezek a sztorik] a valószerűből indulnak ki: ennek köszönhető, hogy könnyen befogadhatók a számunkra – fejtegette Ara Norenzayan, a Brit-Kolumbia Egyetem kutatója. – Így jobban megjegyezzük, és szívesebben osztjuk meg őket másokkal.”
Norenzayan a Grimm-meséket elemezve arra jutott, hogy az igazán népszerű mesék csak egy-két természetfeletti elemet tartalmaznak. „A Piroska és a farkasban például csak néhány fantasztikus elem van – mint a beszélő farkas vagy az, hogy a főhős és a nagymamája épségben kiszabadul a fenevad gyomrából – magyarázta Tehrani. – De maga az alaptörténet – egy kislány elindul meglátogatni a nagymamáját –, teljesen természetes, megszokott dolog.
A kutató szerint ugyanez a mechanizmus működik a városi legendák esetében is. Munkatársaival megvizsgálták, hogyan változott az idők során Bloody Mary legendája – amely szerint, ha a tükörbe nézve többször elismétlünk egy bizonyos mondókát, egy megcsonkított arc jelenik meg előttünk. A sztorinak többféle változata is ismert, de ezek közül csak azok lettek igazán népszerűek, amelyekben a népszerű mesékhez hasonlóan csak egy-két hihetetlen és bizarr fordulat van.
Szeretjük, ha borsódzik a hátunk
A pszichológusok szerint a mesék és városi legendák elterjedésében az is fontos szerepet játszik, hogy milyen érzelmi reakciókat váltanak ki belőlünk. A kutatások szerint az undor például kimondottan vonzóvá tehet egy történetet. Julie Coultas, a Sussexi Egyetem oktatója nemrég egy kísérlet során arra kérte a hallgatóit, hogy olvassanak el egy sor városi legendát. Döbbenten tapasztalta, hogy minél gusztustalanabbak voltak, annál könnyebben megjegyezték őket a diákjai; a légnépszerűbb az a történet volt, amely szerint egy nőnek saját uszkárját tálalták fel egy vietnámi étteremben. „Elképesztő volt látni, mennyire könnyen meg tudják jegyezni a gyomorforgató meséket” – mondta Coultas.
Az undor mellett alapvető túlélési ösztönünk is fontos szerepet játszik a történetek népszerűségében – nem véletlen, hogy a városi legendák közül számos az élettel és a halállal is foglalkozik. A kutatók szerint ennek elsősorban evolúciós okai vannak: az írásosság és a modern telekommunikációs eszközök megjelenése előtt az emberek csak szájhagyomány útján oszthatták meg egymással a túléléshez szükséges ismereteket és információkat.
De a legemlékezetesebb történetek mégsem ezek, hanem azok, amelyeknek valamilyen társadalmi vagy morális üzenete is van. Therani laborkísérletei azt mutatták, hogy a résztvevők a mások magánéletével, döntéseivel és motivációival kapcsolatos „szörnyű pletykákat” jegyezték meg a legkönnyebben; például annak a nőnek a – természetesen kitalált – sztoriját, aki kiberszex-kalandba keveredett egy titokzatos férfival, akiről később kiderült, hogy a saját apja.
Egymást erősítő hatások
Tehrani kutatásai azt mutatták, hogy azok a városi legendák a legérdekesebbek számunkra, amelyekben a fent sorolt komponensek – az undor, a halálfélelem és a társadalmi üzenet – mindegyike megtalálható. Példaként azt a rendkívül népszerű rémtörténetet említette, amelyben egy sorozatgyilkos magnószalagra rögzített gyereksírással csalta lépre az áldozatait.
Meglepő módon, a Slender Man-legenda csak részben felel meg a fenti feltételeknek. „Ezeknek a mémeknek vannak olyan elemei, amelyek a túlélési ösztönünkre és az érzéseinkre hatnak – félelmet vagy undort váltanak ki belőlünk – fejtegette Tehrani. – A társadalmi komponens azonban szinte teljesen hiányzik belőlük.”
A kutató szerint lehetséges, hogy a Slender Man-legenda népszerűsége puszta véletlen, a szabályt erősítő kivétel csupán. De egy sokkal érdekesebb lehetőséget is felvethet: mi van, ha az internet alapvetően megváltoztatta azt, ahogy „modern népmeséink” születnek és terjednek. „A modern kommunikációs technológiák – mint a számítógép, a mobiltelefon vagy az internet – megjelenésével párhuzamosan egyre kevésbé számít, hogy könnyen megjegyezhető-e egy történet. Könnyen meglehet, hogy ma, a digitális korban a történetmesélés teljesen máshogy fejlődik majd, mint korábban, amikor még elsősorban a szájhagyomány és saját kognitív korlátaink formálták” – húzta alá Tehrani.
