Közismert, hogy az alak kiemelésére, pocak eltakarására alkalmazott fűzők viselése milyen kínokat okozott. De ez csak a jéghegy csúcsa, a divat számos eszközzel szedte áldozatait az elmúlt évszázadokban.
A halvány, sápadt bőr eleganciát, finomságot sugallt, hiszen messziről hirdette, tulajdonosa nem végez pórias munkát a szabadban, napsütésben. A minél tökéletesebb hatás kedvéért persze különböző praktikákat voltak kénytelenek bevetni. Még akkor is, amikor már tudott dolog volt a “fehérítésről”, hogy folyamatos alkalmazása lassú kínhalált okoz. A bőrre ugyanis ecettel kevert ólmot is tartalmazó oldatot kentek, aminek a vége ólommérgezés volt. Émelygés, fejfájás, étvágytalanság, agysorvadás, álmatlanság, zavartság, rothadó fogak, majd hosszú távon halál – írja a Múlt-kor.hu.
Lefejezte a gallér
A férfiakra a XIX. századi merev, magas, ámde felettébb divatos gallér lehetett végzetes. Igaz, ehhez kellett némi segítség is, jókora mennyiségű alkohol formájában: ha egy-egy italozás után viselője öntudatlan, ájult álomba merült, a feje lebukott és szó szerint megfulladt. Feljegyeztek olyan esetet is, amikor a század végén egy járókelő megbotlott az úton, és az őt elcsapó autó a gallér “segítségével” gyakorlatilag levágta a fejét.
A viktoriánus kor világoszöld női divatruhájához jókora mennyiségű arzént használtak. Viselőjük szerencséje az volt, hogy ünnepélyessége és borsos ára miatt még arisztokrata körökben is csak ritkán öltötték magukra. A ruhát készítő munkásoknak azonban nem volt választásuk. Mint ahogyan a cipőpucolóknak sem, akik naponta több órán keresztül mások lábbelijét fényezték az utcán. A cipőpaszták mérgező kémiai vegyszerekből álltak, szinte valamennyi tartalmazott nitrobenzolt. Ez a bőrrel érintkezve és a gőzeit belélegezve is mérgező, enyhébb esetben fejfájást és a hányingert, a súlyosabb mérgezés látási zavarokat okozott és akár halálhoz is vezethetett.
Kínai nők kínjai
Szerencsére nem volt halálos, de annál gyomorforgatóbb viselet a kora újkorban elterjedt paróka. Gyönyörű példája, hogy a külcsín még akkor is a legfontosabb, ha alatta rothad az ember. A főleg az arisztokrácia körében hódító vendéghajak a XVIII. században már olyan díszesek és bonyolultak voltak, hogy felhelyezésük több óráig is eltartott. Célszerű volt ülve aludnia magának a királynak is, ha nem akarta minden reggel megismételni az unalmas procedúrát. Miután higiéniáról a korban még nem igazán beszélhetünk, a paróka esetébenis megelégedtek az illatosítással, rizspor és viasz pótlásával. A fejék így a parazitafertőzések melegágya lett, ahol tetvek, lepkék, olykor még egerek is tanyát ütöttek.
Jóval brutálisabb volt a kínai nőket évezredeken keresztül nyomorító és gyilkoló trend, a megnyomorított lábfej. A női lábakat egy több méteres szövetdarabbal gyakorlatilag gúzsba kötötték, hogy minél kisebbnek látszódjon, és lótuszvirág formájú legyen, ami a kínai kultúrában az erotikus varázst testesítette meg. Miután levágták lábkörmeiket – először megmártóztatták lábfejeiket egy ecet, vizelet és gyógynövények keverékéből álló oldatban, majd a lábujjakat behajlították, s átkötötték egy akár 3-5 méter hosszúságú szövetdarabbal. A kötést 2-3 havonta cserélték. Eközben a lábujjak csontjai lassan eltörtek, a láb pedig a végletekig eldeformálódott. Az első lábkötésre 2-7 éves korban került sor, s állítólag 2-3 év múlva már elérték a kívánt lótuszformát.
A fájdalom mellett kínai hölgyek lábujjaiban megszűnt a vérkeringés, üszkösödés, vérmérgezés, sőt a lábak teljes elrothadása fenyegette őket. Egy becslés szerint körülbelül 10 millió nő eshetett át az embertelen eljáráson, tíz százalékuk pedig belehalt a pokoli kínokkal járó divatba.
