Buda vára 1848-49-es szabadságharc idején igencsak elavult erősségnek számított, így a kormány meg sem kísérelte védeni: Buda és Pest kiürítésekor, 1849 elején a Budai Várat is elhagyták a honvédek. A bevonuló osztrákok Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy vezetésével megerősítették a várat, kijavították a falakat és bástyákat, a falakon és a védműveken 92 löveget helyeztek el.
„Kardra fog hányatni”
Később, a tavaszi hadjárat sikereit megkoronázandó, a magyar sereg Görgey Artúr vezetésével 1849. május 4-én megkezdte Buda várának visszavételét. A honvédek parancsnoka követet küldött Hentzihez a következő ajánlattal: nem támadják a várat a Duna felől, ha cserébe a császári tiszt nem ágyúztatja Pest civil lakosságát.
“Ha pedig ön az úgynevezett Budavárának végsőkig való megvédésével összekötendi a Lánchíd megrontását, vagy Pestnek bombázását, honnét ön megegyezésünk folytán megtámadástól egyáltalán nem tarthat, s mely tett nyilván csak alávalónak lenne mondható, akkor önnek becsületszavamat adom, hogy a vár bekövetkezett megvétele után az egész várőrség kardra fog hányatni” – írta Görgey.
Hentzi nemet mondott, és míg a magyar ostromlövegek a várfalon igyekeztek rést nyitni, az osztrákok Pestet lőtték a keleti falakról. Csaknem háromheti ostrom után, május 21-én – ez ma a honvédelem napja – a honvédek elfoglalták Budát, Hentzi hősi halált halt az utolsó roham során. Hiába küzdött oroszlánként, a magyarok szemében eljátszotta becsületét Pest 70 áldozatot követelő és számos patinás épület romlását okozó ágyúzással.
Hentzi halála (wikipedia)
A Habsburgok végső győzelme után a Gellért-hegyen felépítették a Citadellát, ahonnét Buda várának már igen hatékony védelmet lehetett nyújtani egy esetleges ostrom idején. Ezenkívül nem volt elhanyagolható az erőd pszichológiai hatása sem: tucatnyi ágyúcső meredt belőle Pest irányába…
A császárért és a hazáért
Hentzit természetesen hősként, mártírként kezelték. A Pester Zeitung 1849 októberében a Csányi László közlekedési miniszter és Jeszenák János kormánybiztos kivégzéséről beszámoló oldalán már közli: „a Császár Őfelsége parancsára Budán egy nagyszerű emlékművet fognak felállítani a Hentzi tábornok alatt elesett hősöknek. Mindazoknak a nevét felvésik rá, akiket itt ért a halál, hogy hűségüket és odaadásukat hirdesse a jövő nemzedékeknek” – idézi blogján Fónagy János történész.
A szoboravatás napján – amelyet Ferenc József első uralkodói látogatásának csúcspontjaként szceníroztak – hajnali ötkor a Duna közepén horgonyzó hadi gőzösről leadott ágyúlövések, majd a két város utcáin masírozó katonazenekarok ébresztették a polgárokat. A 20 méter magas kompozíció gránitalapzatán német nyelvű felirat hirdette, hogy “Hentzi tábornok, Allnoch ezredes és 418 hős halt itt mártírhalált a császárért és a hazáért”.
Öt további táblára az elesettek névsorát vésték fel katonai rangsorban, élükön a 32 tiszttel. Őket jelképezte az oszlop tetején a lehanyatló harcos, akinek maga fölé emelt pajzsára egy angyal babérkoszorút helyez. A szobrot keresztben végződő, gótikus dómot asszociáló vasrácsozat védte. A hat mellékalak a katonai erényeket testesítette meg: a hűséget a zászlóhoz és a valláshoz, a becsületet, a nagylelkűséget a győzelem után, az éberséget és az önfeláldozást. A műalkotást a Szent György téren állították fel. Ott, ahol a parancsnokot a halálos lövés érte.
Az emlékmű (wikipedia)
A magyarság szégyenoszlopa
A Hentzi-szoborban a magyarság persze nem a katonai kötelességteljesítés emlékművét, hanem az uralkodói hatalom felemelt mutatóujját látta. “Ős Budavár Szent György terén áll a szégyenoszlop. Hentzi szobra az. … Jó magyarom, ha Buda várába tévedsz, kerüld el azt az oszlopot!” – áll egy 120 éves röplapon. A szobor körül különösen 1886-tól sűrűsödtek meg a konfliktusok, a “magyarság szégyenoszlopa” a figyelem előterébe került.
1894. április 1-jén éjjel – nyilvánvalóan Kossuth Lajos aznapi temetése “tiszteletére” – Szeles Adorján, az Olvasd! című zuglap szerkesztője megkísérelte felrobbantani. A szoborban alig tett kárt, de a térre nyíló ablakok betörtek, köztük a miniszterelnökségnek otthont adó Sándor-palotáé is.
A sok szenvedélyt kiváltó emlékmű sorsa a monarchiáéval együtt pecsételődött meg. Az őszirózsás forradalom másnapján egy Tolnay Károly nevű kereskedő, a Nemzeti Tanácstól szerzett engedélyt felmutatva, nekiállt lebontani. A főalakot részben összezúzták, a mellékalakokat 1920 szeptemberében árverésre bocsátották egy jótékony célú egyesület javára.
