Régi korok emberei nem lévén jobb ötletük, pláne elégséges információjuk, égi szekereknek hitték az üstökösöket, amelyek hátsó feléből lángnyelvek csapnak fel. Mivel így is ábrázolták őket, több sem kellett a modern ufóhívőknek, hogy idegen lények rakétáival azonosítsák a múltbéli megfigyeléseket.
Egy-egy üstökös valóban látványos égi tünemény, de szó sincs lángnyelvekről. Az üstökös porból, szikladarabokból, jégből és gázokból álló égitestek, méretük a néhány száz métertől párszor tíz kilométerig terjed. A Földről látható objektumok a mi csillagunk körül keringenek egy-egy erősen elnyújtott, változatos hosszúságú pályán.
A pálya hosszát itt most nem emberi léptékkel kell elképzelni: egyesek néhány évtizedenként feltűnnek, mások több ezer évig róják a “kört”. A Nap közelébe érve a fagyos felszín felenged, a víz és a gázok párologni kezdenek, kiáramlanak a magból és magukkal “rántanak” némi port is. Ez a kóma, az üstökös rendkívül ritka “légköre”. A napszél hatására pedig a “légkör” leszakad a felszínről és a Földről is jól látható csóvát alkot.
Kicsit olyan, mint amikor a hajunk lobog, ha kihajolunk a száguldó vonat ablakán. Csakhogy itt az csóva elhelyezkedése nem a menetiránytól, hanem a Naptól függ: mivel a napszél mozgatja, mindig a Nappal ellentétes irányba “lobog”.
A NASA videója önmagáért beszél:
