A Párizsi Obszervatórium kutatói a bolygó felszínét pásztázó VIRTIS infravörös képalkotó spektrométer adatait elemezték és összevetették azokat az amerikai Magellán-űrszonda 1990-1994 között végzett radarméréseivel.
Megdöbbenésükre azt fedezték fel, hogy a méréseknél figyelt jellegzetes felszíni alakzatok 20 kilométerrel “hátrébb” voltak annál, mint amire a kutatók számítottak. A biztonság kedvéért a méréseiket újból és újból megismételték.
Az asztronómusok a lehetséges hibaforrásokat kiiktatva arra a következtetésre jutottak, hogy “a vénuszi nap hossza megváltozott az elmúlt 16 év során“. Számításaik szerint az adott időszak alatt egy nap hossza az Esthajnalcsillagon 6,5 földi perccel növekedett, ami csillagászati mércével jelentős változásnak számít – még akkor is, ha a Vénusz sziderikus forgásideje 243 földi napnak felel meg.
A tudósok jelenleg azt feltételezik, hogy a bolygót a felszíne és roppant sűrű légköre közti súrlódás fékezheti – a légköri nyomás a felszínen a földi értékek 92-szerese, akkora, mint 900 méteres mélységben lenne az óceánban. Ehhez hozzáadódik az óránkénti 350 kilométeres sebességgel száguldó szelek hatása is.
A csillagászok szerint azonban az nem várható, hogy a távoli jövőben “megállna” a bolygó. Pierre Drossart, a Párizsi Obszervatórium munkatársa szerint az elméleti modellek ciklikus jelenségre utalnak. “Amikor a légkör felgyorsul, a bolygó lelassul, viszont amikor veszít lendületéből, ellenkező jelenségnek lehetünk tanúi. Ingaeffektus érvényesül.“
