Scott és társai a Déli-sarkon
Forrás: Wikipédia
Robert Falcon Scott naplójában vallott érzéseiről: “Nagyságos Isten! Rettenetes ez a hely. Még rettenetesebb, hogy az elsőség jutalma nélkül küzdöttünk azért, hogy itt lehessünk.“
A norvég Roald Amundsen éppen az Északi-sark meghódítására készült, amikor meghallotta a hírt, hogy egy amerikai felfedező, Robert Peary 1909. április 6-án már megelőzte. Újabb hír is érkezett, miszerint egy angol tengerésztiszt, Robert Falcon Scott expedíciót szervez a Déli-sarkra. Amundsen gyorsan megváltoztatta tervét, és négy társával délnek indult. 1911. január 14-én, a Bálna-öböl néven ismert helyen érték el a Ross-jéghátat; Amundsen itt építette ki a Framheimnak, azaz a Fram otthonának nevezett bázisát. Tapasztalatai alapján tudta, hogy a jól idomított szánhúzó kutyák nélkülözhetetlenek a sikerhez.
A tengerésztiszt Scottnak romantikus elképzelése volt a felfedezésekről, amit akaraterővel legyőzendő kalandként, a jég általi próbatételként fogott föl, a szánhúzó kutyák segítségét pedig sportszerűtlennek tartotta.
Scott hajója a Terra Nova, 1910. június 1-jén hagyta el London kikötőjét. Rengeteg tudományos műszert vitt magával, csapata meteorológiai, földrajzi méréseket is végzett, és az állatvilágot is tanulmányozta. 11 emberrel, motoros szánokkal, pónilovakkal vágott neki a hosszú útnak. A csapatnak végül valóban segítség nélkül kellett szembenézni minden megpróbáltatással. Motoros szánjaik hamarosan felmondták a szolgálatot, pónilovaik elpusztultak, és egyedül kellett felvonszolniuk a szánokat a gleccsereken a magasan fekvő sarkvidéki fennsíkra.
Időközben a norvég Roald Amundsen és négy társa, dacolva köddel, metsző hideggel és orkánerejű széllel, legyőzött minden akadályt és 1911. december 14-én elérte a világ végét, a Déli-sarkot. Riválisának, a brit Robert Falcon Scottnak nyoma sem volt. A norvégok megnyerték a versenyt.
Scotték több mint egy hónap múlva értek célba és már csak a norvég zászlót látták a helyszínen. A kiábrándultság, az elkeseredettség, az elégtelen táplálkozás, a nem megfelelő felszerelés és a fizikai kimerültség tragédiába fordult. A hóviharban kilenc napos veszteglésre kényszerült Scott és négytagú csapata, március végén odaveszett a visszafelé vezető úton. Céljuktól 11 kilométerre, az egyre kibírhatatlanabb hidegben nyugalommal és elszántsággal várták a halált. Kutatók 1912. november 12-én találták meg a holttesteket.
