Méghozzá nem is akármilyen civilizációt: folyókat és fákat, bölényeket, furcsa kinézetű darumadarakat, zafírból és aranyból épített palotákat, és nem utolsósorban egy egész fúria kolóniát. A Sun a felfedezést Sir John Herschel angol csillagásznak tulajdonította, aki dél-afrikai obszervatóriumában feltalált egy „ működésében teljesen új elvre épülő” teleszkópot – majd a műszert a Holdra irányítva tátva maradt a szája a döbbenettől.
A napilap szerkesztői azt állították, hogy Herschel felfedezéséről egy skót szaklapban, az Edinburgh Journal of Scinece-ben olvastak először. Az eredmények bemutatásának egy hat részből álló cikksorozatot szenteltek, fejezetenként adagolva az elképesztőbbnél elképesztőbb részleteket – és itt kezdődtek a problémák. Az olvasók ugyanis egyre több részletre voltak kíváncsiak, a Sun pedig azzal védekezett, hogy Herschel teleszkópja „véletlenül kint maradt a napon, a lencsék pedig felgyújtották a labort” – így egy jó darabig senki se számítson újabb beszámolókra.
Tovább bonyolította a helyzetet, amikor a konkurens lapok szerkesztői – feltehetően a hajukat tépve a Sun olvasótáborának hirtelen megduzzadása miatt – azt állították, sikerült hozzájutniuk az eredeti publikációhoz, és elkezdtek cikkeket írni a témában. Az Edinburgh Journal of Science azonban már jóval 1835 előtt beszüntette a működését, az újságírók tehát nem tettek mást, mint újra lehozták a Sun cikkeit.
Sokan voltak azonban, akik nem az eredetit keresték meg, hanem egyenesen a Sunhoz mentek engedélyért, hogy újra megjelentethessék a sorozatot, így 1835. szeptember 16-án a szerkesztők kitálaltak: az egész sztori hazugság volt, ami a Sun egyik munkatársának, Richard Adams Locke-nak a fejéből pattant ki.
Az olvasókat nem különösebben rázta meg a Sun Hold-történetei körül kialakult botrány, sőt az emberek jelentős része egyszerűen nem volt hajlandó elhinni, hogy az egész csak kitaláció volt. Herschel például kijelentette, eleinte szórakoztatta a dolog, de mára elég frusztráló lett, hogy mindenki csak a Holdon élő fúriákról akar tőle hallani.
A Sun olvasótábora a cikksorozat végére kis híján elérte a 20,000 főt, ezzel pedig a legolvasottabb lap lett a világon – a közvélemény fogékonyságát a fantasztikumokra pedig az a tény is jól mutatja, hogy az olvasók száma a leleplezés után sem csappant meg. Az esettel foglalkozó történészek között viszonylag elfogadott tételnek számít, hogy valószínűleg éppen ez a korabeli fantasztikum-hajhászás volt az, ami Locke-ot a cikkek megírására késztette – természetesen azon felül, hogy szerette volna megnövelni a Sun olvasóinak számát.
Edgar Allan Poe két hónappal a Sun cikksorozata előtt megírta saját, Locke történetéhez nagyon hasonló Hold-sztoriját a Southern Literary Messenger hasábjain, a várt hatás azonban akkor elmaradt – köszönhetően valószínűen annak, hogy Poe sorain érződött a szarkazmus, míg Locke hangvétele végig tárgyilagos maradt. Az író később bevallotta, visszavetette a kudarc, pláne azután, hogy látta Locke történetének elképesztő sikerét.
Poe 9 évvel később próbálkozott ismét a műfajjal, ezúttal már a Sunban: cikksorozatban számolt be arról, ahogy a híres európai légballon-utazó, Monck Mason 75 óra alatt átrepülte az Atlanti-óceánt. A történetről pár nappal később kiderült, hogy átverés volt, a közvélemény pedig közel sem kapta fel annyira az esetet, mint azt eredetileg remélték a szerkesztők.
