Az internet valójában egymástól független, autonóm rendszerek (ami egy jól azonosítható cég, vállalkozás, vagy szervezet) hálózata, amik több módon kapcsolódnak össze egymással. Két fő szempont szerint vizsgáljuk ezeket: hol valósulnak meg a kapcsolatok, illetve hogy milyen technológiával érik el egymást. Képzeljük el egy pókhálóként, amiben minden szálnak más-más szerepe van, és még az egyes szálak is állhatnak kisebb szálakból.
„A rendszerek közt lehet privát, vagy publikus a kapcsolat. A privátok kifejezetten forgalomcsere miatt épülnek. Jó példa erre, hogy a Vodafone hálózata kapcsolatban áll a Google hálózatával, így ha egy felhasználó a keresőben keres valamit, vagy YouTube-videót néz, azon a kapcsolaton keresztül jut el hozzájuk az adat” – magyarázza Major Gábor, a Vodafone Fixed Access Engineering and Delivery Unit Manager munkatársa.
A másik mód a publikus adatkicserélő központoké, amiből hazánkban egy található, a BIX (Budapest Internet Exchange). Az ilyen központokat azért hozzák létre, hogy az ide bekapcsolódó rendszerek egymással tudjanak végrehajtani adatcserét. Ezek lényegében egy bázisra futnak be, hogy ott cserélgetés folyamán az adatok eljuthassanak a netezőkhöz – mint amikor a feladó egy csomagot küld a címzettnek, és azok a csomagok egy raktárban vannak.
Léteznek még továbbá a tranzitszolgáltatók, akik azért építenek nagy nemzetközi hálózatokat, hogy azok összekössenek egymástól egészen messzi lévő pontokat, tipikusan kontinensek és országok közt átívelő távolságokról van szó. Amikor például egy ausztrál szolgáltatónál van egy tartalom, amit egy magyar Vodafone-előfizető szeretne elérni, az a tranzitokon keresztül jut el hozzá.
Ki lakik ott lenn, kit rejt a víz?
A kapcsolatokat lehetővé tevő infrastruktúra 99 százalékban optikai kábelekre épül, legalábbis a privát és publikus kapcsolatok esetében. A tranzitoknál viszont már mint fent is említettük, óriási távolságokról van szó, itt jönnek képbe a tengerfenékre fektetett kábelek, amik azért felelnek, hogy a világ legtávolabbi pontjait összekötve azokon keresztül haladhassanak az adatok, mondjuk egy streamelt film. Ezeket a kábeleket már az 1850-es években elkezdték kiépíteni, akkoriban még a távíró miatt, majd később már a telefonhálózatokat szolgálták ki. Manapság pedig főleg az internetkommunikációt.
A különböző földrészek közti kommunikáció 99 százalékban a tenger alá rakott kábeleken keresztül halad. A Vodafone is üzemeltet 25 kábelt, amik egymás után rakva 1 millió kilométer hosszúak lennének. Mivel a kábelek több ezer méter mélyen fekszenek, a javításuk is körülményesebb: azokat előbb tengerjáró hajókkal kell felhúzni, hogy utána megjavíthassák
– magyarázza Major Gábor.
Mivel a hálózatok optikai szálakból állnak, ezért ugyanazon a szálon több adatot is lehet szállítani. Ez a DWDM (Dense Wavelenght Division Multiplexing) technológia segítségével valósul meg, ami lehetővé teszi, hogy 8-tól akár 40-ig terjedő különböző frekvencián lehessen információt továbbítani optikai kábelen keresztül. Egy kábelen belül akár 192 optikai szál is lehet, amelyek nagyon vékonyak, és ezek még tovább „darabolhatók” a DWDM-mel. Gyakori, hogy a különböző szolgáltatók akár csak egyet bérelnek, de jellemzően párban szokás, így egy nagy tengerfenéki kábelben valójában több szolgáltató kapcsolata futhat – magyarázza a Vodafone szakértője.
A tengernél is lejjebb
Ha már az összekötött autonóm rendszerek közt nézünk picit lejjebb egy rendszerben (ami mondjuk egy netszolgáltató), közelítve a hétköznapi internetezőhöz, még több kapcsolatot találunk.
„Egy szolgáltatónál több mint tíz kapcsolat van, ami azt jelenti, hogy ha az egyik meghibásodna, akkor a tranzit útvonalakon még mindig el tudjuk érni a felhasználót, több alternatíva létezik. Tehát ha mondjuk netán egy kapával elvágnának egy optikai kábelt valahol, a központi rendszerek közti kapcsolatokban nem történne kiesés, az útválasztó protokollok automatikusan megkeresik a második, vagy harmadik legjobb utat arra, hogy megtörténjen az adatcsere. Előfordulhat az is, hogy két magyar szolgáltató egy külföldi kicserélőközponton éri el egymást, de a felhasználók mindebből semmit nem vesznek észre” – mondja Major.
A szolgáltató belső hálózatán is többszintű az aggregáció, ami azt jelenti, hogy amikor haladunk a szinteken lefele (fenn a központ, míg lent az ügyfél), a különböző vonalak sávszélessége mindig egy közös „csőbe” kerül. Ez jól szemléltethető egy közúthálózat példáján: sokszor egy kisebb út belefut és csatlakozik egy nagyobb útszakaszba – ettől még nem lesz több sáv, csak mindig egy útra csatlakozunk.
„Az aggregáció során szélesebb és nagyobb kapacitású csöveket használunk, de nem adjuk össze őket. Otthon már sokaknak van egygigabites kapcsolata például, ami azt engedné feltételezni, hogy ahány ügyfél, annyi gigabit van – így nagyon sok jönne ki. Ezeket az aggregációs szinteken összeadjuk, a felhasználás nem igényel folytonos sávszélességet, azok időben egymáshoz képest elcsúsznak. A példára visszatérve: az autók egymás után tudnak haladni, és ha van hely, a másik be tud állni ugyanabba a sávba a maximális sebességgel anélkül, hogy torlódás alakulna ki.”
Major szerint torlódás azért nem alakul ki, mert a szolgáltatók folyamatosan monitorozzák és fejlesztik a sávszélességet. Az internet tulajdonképpen így jut el az ügyfelekig, legyen szó mobilról, vagy vezetékes hálózatról. Az út már csak az utolsó szakaszon különbözhet, mivel mobil esetén a levegő a közeg, ami összeköti a végberendezést a szolgáltatóval, addig a fix hálózatoknál a réz-, optikai-, illetve koaxkábelek. Ezekkel találkozunk már mi, átlagemberek, nem is gondolva, hogy mekkora úton keresztül jut el hozzánk egy YouTube-videó.
