Az elmúlt ötven évben a NASA-nak köszönhetően rengeteg dolgot megtudtunk a világegyetemről, de az űrügynökség eddigi legnagyobb érdeme kétségkívül az volt, amikor 1969-ben embert vitt a Holdra. Még nagyobb az érdem, ha belegondolunk: a NASA mindezt olyan technológiával hajtotta végre, amivel ma már a telefonunk sem működne. Azt viszont azért érdemes megjegyezni, hogy a használt eszközök a maguk idejében csúcstechnológiának számítottak – az Apollo-11 fedélzeti számítógépeiben alkalmaztak például először szoftvereket valós idejű problémamegoldásra.
Ahhoz, hogy megértsük, miért lenne okosabb még mindig egy Apollo-11 szintű számítógéppel a Holdra menni egy okostelefon helyett, fontos tudni, hogy az űrküldetések számítógépeit egy nagyon specifikus célra tervezték, és arra tökéletesen meg is feleltek, sőt jócskán meg is előzték a korukat. A teljesítményben hasonló személyi számítógépek csak egy évtizeddel később kezdtek el megjelenni: az Apple II például már olyan kategória volt, ami az űrhajókban található gépek szintjén mozgott, de csak 1977-ben lett elérhető. Az Apollo-11 egyébként összesen négy számítógéppel indult a Holdra:
- az Apollo Guidance Computer (AGC) két tagja volt tulajdonképpen a központi számítógép, az egyik a parancsnoki modulban, míg a másik a leszálló modulban kapott helyet,
- a Launch Saturn Digital Computer (LSDC) a kilövést irányította,
- az Abort Guidance Systemet (AGS) pedig szerencsére sosem használták, ez ugyanis egy vészhelyzet esetén vette volna át az irányítást.
Az Apollo-11 rendszere úgy működött, hogy a különböző programok aszerint foglalták le a teljesítményt, hogy éppen melyikük végzett fontosabb feladatot – így például, ha a vészrendszerre volt éppen szükség, az háttérbe szorította a többi programot, és teljes hatékonysággal működött. Ezt az akkoriban még újszerű megoldást a NASA később az összes emberes űrmisszióra alkalmazta.
De hogy a számokat is mutassuk: a fedélzeti számítógépekben 2k RAM és 36k ROM volt. Egy mai okostelefonba átlagosan 6-8 GB RAM-ot raknak, és 128 GB a ROM, azaz a tárolókapacitás. Attól függően, hogy éppen melyik csúcsmodellt nézünk, egy modern telefon teljesítménye akár több milliószorosa is lehet az Apollo-11 fedélzeti számítógépeinek – de utóbbinak volt egy fontos tulajdonsága, ami okán mégis csak inkább azzal kellene a Holdra menni:
Ez persze nem azt jelenti, hogy nem merülhetett fel probléma a rendszer működésében, inkább arról van szó, hogy ha bármi miatt leállt vagy lefagyott volna a fedélzeti számítógép, képes volt magától újra felállni, és tenni a dolgát – ezt egy modern mobiltelefontól nem mindig lehet elvárni, enélkül pedig könnyen katasztrófába torkollna bármilyen űrmisszió.
Persze már csak azért sem érdemes a mobiltelefonokat az űrtechnológiával összehasonlítani, mert a NASA az elmúlt ötven évben nem tétlenkedett, hanem újra csúcstechnológiát fejlesztett. Az Apollo-11 űrhajósait például egy Saturn V rakéta vitte a világűrbe, és küldte a Hold felé, ami
Ez a monstrum képes volt maximálisan 118 ezer kilogrammot szállítani, a kor igazi sikersztorijának számított. A NASA-nál azonban már épül a Space Launch System, vagyis az SLS, ami arra készül, hogy a NASA-nak ne kelljen magán-űrcégeket igénybe venni ahhoz, hogy a világűrbe juthassanak, és az oroszoktól se kelljen segítséget kérniük, ha elindulnak, tegyük fel, a Marsra. Az SLS 116 méteres, és képes lesz 13 tonnányi rakományt szállítani egy távolabbi úti célra is, valamint 15 százalékkal több tolóerőt produkál majd, mint a legendás, azóta nyugdíjazott Saturn V.
És nemcsak rakétatechnológiában, de üzemanyag terén is újít az űrügynökség: nemrég jelentették be, hogy elindul az első olyan műhold, ami már környezettudatos üzemanyaggal fog működni. Persze a projekt még csak próba, de ha beválik, és minden úgy zajlik, ahogy a kutatók azt kiszámolták, akkor a hidroxil-ammónium-nitrát üzemanyag és oxidálószer keverék sokkal biztonságosabban, és ami szintén fontos, környezetkímélőbben tudja majd szállítani az embereket a világűrbe. Az Apollo-11 misszió során használt Saturn V kerozinnal és folyékony hidrogénnel működött, ami, pláne a folyékony oxigénnel együtt, egyáltalán nem volt biztonságos, ráadásul rengeteg káros anyagot juttatott a légkörbe.
Érdekesség, hogy bár a NASA rengeteget fejlődött az elmúlt 50 évben, az űreszközök még mindig jócskán elmaradnak teljesítményben a legmodernebb elektronikus kütyük mögött: a Marson gurulgató Curiosity processzora például meg sem közelíti egy átlagos okostelefonét, hiszen, ahogy
A Curiosity két számítógépe 200 megahertzes BAE RAD750 mikrocsippel működik, mindegyikben 2 GB-nyi flashmemória, 256 megabájt RAM, valamint 256 kilobájt törölhető és programozható ROM található. Összehasonlításképp, az egyik legutóbbi telefon, amit teszteltünk, az Asus Zenfone 6 például 6 és 8 GB-os RAM-mal kerül a boltokba, és 64, 128, vagy 256 GB-nyi NAND flash memóriát találunk benne.
A Curiosity is azért így készült, mert ekkora teljesítmény és memória elég az általa elvégzett kutatásokhoz, viszont így volt erőforrás arra, hogy megfelelő minőségben készüljenek az eszközök: itt például a radioaktivitásnak ellenálló alkatrészek voltak a prioritás, meg persze az, hogy nagyon szívós és tartós legyen a rendszer. Ez még mindig nem változott az elmúlt ötven évben, hiába a technológiai fejlődés: a biztonságos működés az első, nem a teljesítmény.
Kiemelt kép: NASA/Getty Images
