A világ legordasabb, egyben legigazabb közhelyét sütjük el újra, ha azt mondjuk: minél több tapasztalatunk van a világról, annál jobban megértjük annak komplexitását. Minél több helyre utazunk, minél különbözőbb népcsoportokkal beszélünk, annál jobban meglátjuk a helyzetek és problémák különböző oldalait, látjuk meg az okok és okozatok alsó hangon is szuperérzékeny szövevényét. Mi történik azonban akkor, ha mások nézőpontja vagy tapasztalata elképzelhető, de nem ragadható meg és nem élhető át? Kathryn Bigelow 1995-ös cyberpunk scifije, a Strange Days óta tudjuk: legalább a pornóipar felől megvan az igény arra, hogy mások élményeit szemmel és aggyal is átélhessük – a testünk úgyis követi majd azt, amit az agyunk átél. Mindez pedig kisebb-nagyobb mértékben igaz már ma is: számos olyan kipróbálható VR-élmény létezik 2016-ban is, amelyeket nem lehet nem szituációs tréningként kezelni.
Terhesség
Ilyen például a Jeremy Bailey és Kristen D. Schaffer által fejlesztett Preterna. Ez jelenleg csak azt képes szimulálni egy VR-sisak (HMD) és egy Leap Motion kontroller birtokában, hogy milyen lenézni magunkra, illetve és a kontroller segítségével meg tudjuk simogatni hasunkat. Tudatosíthatjuk persze bármennyire azt, hogy a női test hogyan változik, ha a test fizikai visszajelzéseit nem tudjuk átültetni a felhasználókba – egyelőre. Onnantól kezdve vélhetően teljesen megváltozik a férfiak véleménye a terhességről – már akit rá lehet venni arra, hogy kipróbálja, milyen érzés is lehet nyolcadik hónapos terhes anyának lenni. Sejthetjük: túl sok technikai kérdőjel övezi, de legalább ekkora jövő is van benne.
Gyász és veszteség
Egészen addig, amíg nem férünk hozzá a teljes testet befogó szenzorruhához (jelenleg a Teslasuit a piac egyik legkiemelkedőbb várományosa ezen a téren) vagy a közvetlen idegi kapcsolathoz egy remek, agykörnyékbe döfhető jackdugó formájában, addig vizuális élményekre hivatkozhatunk csak. (Tudjuk, hogy a pornóipar a technológiai szektor bombabiztos lakmusztesztjének számít, úgyhogy ha a PornHub bejelenti a szenzorikus mennyország fogalmát, biztosak lehetünk benne, hogy a független fejlesztők ezrei fognak kézfogásszimulátort, nyakkendőkötő segédleteket és golftréningeket fejleszteni.)
Mégis, egy ilyen full-body felszerelésben is lehetnek olyan élmények, amelyeket nem lehet közvetlenül felfogni – ilyen például maga a halál fogalma és folyamata. Ezt közelíti meg VR-en belül pusztán látványalapon a John Benton által lefejlesztett Bardo Thogul.
A tibeti halottaskönyv a halálra való felkészülés és a máslét felé vezető út bombabiztos tutorialje, nem is csoda, hogy ezt a kaotikus, sokszor zavaró és érthetetlen utat próbálta meg Benton átadni a VR-ező közönségnek. Saját elmondása szerint fontos az, hogy megzavarodjanak a Bardo Thogul felhasználói és kellemetlenül érezzék magukat, így készítve fel őket a másságra és az elmúlásra. Hasonlóan megrázó élmény Kent Bye gyászrituáléja, a Crossover, amely egy családon belül történt dupla öngyilkosság tragédiáját dolgozza fel: egy olyan 360-as videóról van szó, amely passzív résztvevőként helyez le minket egy emlékekkel terhelt utolsó családi beszélgetésbe.
Talán még fájdalmasabb a Carnegie Mellon egyik csapata, a Project Hypnos, akik egy mozdulni képtelen, de agyilag teljesen aktív és ép táncos szemei mögé küld minket: innen kell megtapasztalnunk azt, hogy milyen érzés mozdulatlanul és passzívan szembekerülni a minket gondozók fájdalmaival és problémáival.
Kézzelfoghatóbb, bár egyáltalán nem kevésbé tragikus videót prezentált a Diageo csapata is: a Decisions egy alkoholos befolyásoltság miatti karambolban elhunytak utolsó pillanatait mutatja be.
A tökéletes gépezet
Az a gondolat, hogy a VR gyakorlatilag a legtökéletesebb empátiagépezet, Chris Milk 2015 márciusi TEDes előadásából származik, ezt pedig a legjobban az emberi szenvedés megélése biztosítja számunkra. Az előbbi videóknál jóval realisztikusabb és egyben jóval nyersebb is az a tapasztalat, amelyet például az Amnesty International UK biztosít számunkra a 360syria.com weboldalon – itt megnézhetjük, hogy a bombázás milyen szintű pusztítást vitt véghez például Aleppóban – az amszterdami VR Gorilla pedig menekültügyi szervezetekkel készített olyan anyagokat The Pursuit of Happiness címmel, amelyben a menekülttáborokban uralkodó élethelyzeteket figyelhetjük meg közelebbről.
A legkevésbé felkavaró és mégis az egyik legerősebben elgondolkodtató VR-élmény nem fájdalmakhoz vagy veszteségekhez köt minket, hanem egy másik emberi lényhez. A Be Another Lab művészeti kollektíva performanszában, a The Machine To Be Anotherben az érdeklődők egy beépített kontrollember elé ülnek le. Mindketten kapnak egy Oculus Rift sisakot, amelyek egymás vizuális inputjához vannak kötve: a rendszert kipróbálók tehát nem sajátmagukat látják a tükörben, hanem a kontrollembert, ha lenéznek, nem saját testüket, nem saját ruhájukat látják. A kontroll azonban a lehető legpontosabban utánozza a rendszert tesztelőket, akik így teljesen megzavarodnak: testük és agyuk egy jó része teljesen mást mond, mint amit szemük lát.
Ugyanakkor jóval intimebb viszony alakul ki megfigyelő és megfigyelt között, könnyebben lehet alkalmazkodni mások nézőpontjához, elhangzott gondolataihoz számos tapasztalat szerint, ha ennyire közvetlenül őket éljük meg. Készüljünk fel – erre is iparág fog épülni, celebektől a… mindenkiig.
