Több éves vergődés, egy elkaszált fejlesztés és az eredeti csapat utolsó tagjának távozása után, tehát baljós előjelekkel végül megjelent az idei év talán legjobban várt játéka, a Doom. Az előzeteseket látva egyértelmű volt, hogy véres, egyszerű, gyors és szórakoztató darabnak szánják, szakítva a harmadik rész sötét, árnyékos túlélőhorror-élményével, és – szerencsére – a divatos sorozatok (Call of Duty, Battlefield) által diktált heroikus-világmegmentős történetmesélés sem érdekelte a fejlesztőket. Az új Doom már egy évvel a megjelenése előtt azt ígérte: visszatér a gyökerekhez, megidézi a kilencvenes évek elejének egyszerű világát, amikor még nem volt elvárás az összetett történet, vagy az, hogy a szereplőknek kidolgozott jellemük legyen – sőt az sem, hogy legyenek szereplők. Az eredeti Doomhoz négy dolog kellett:
- pályák,
- szörnyek,
- fegyverek,
- te.
Az új, 2016-os Doomhoz sem kell több.
Gyorsan essünk túl a kötelező körökön: a Doom nagyon jól sikerült, az id fejlesztői tartották magukat az összes ígéretükhöz. Gyors, gyönyörű, agresszív, és bár többen aggódtak, hogy a játékmenetet csúnyán megakasztják majd azok a pillanatok, amikor kikerül az irányítás a kezünkből (elképesztően véres láncfűrészes és kétkezi gyilkolás), erről szó sincs, sőt ilyenkor kapunk egy-két másodpercet, amíg lélegzethez juthatunk a folyamatos rohangálás közepette. A Doom nagyon véres, de sosem gusztustalan, az erőszakot úgy viszi túlzásba, hogy az egész már szinte komikusnak hat, nem veszi komolyan sem magát, sem a műfajt, és legkevésbé a konzervatív aggodalmaskodást. Még Németországban sem cenzúrázták, pedig ezt korábban borítékolni lehetett volna. A gyereknek azért ne vegyük meg.
Szóval az új Doom jó játék, nagyon jó, de ezzel még nem sokat mondtam el róla. Le kell írnom egy olyan jelzőt is, amire egyáltalán nem számítottam, és szerintem senki más sem.
Mégpedig azért, ahogy történetet mesél. Megmagyarázom.
Az eredeti Doomnak nem nagyon volt története. Nem is volt szüksége rá. Az egyik fő fejlesztő, a programozózseni John Carmack ide vágó híres mondata:
a játékokban olyan a történet, mint a pornófilmekben: elvárják, hogy legyen valami, de nem túl fontos
egyébként már akkor sem állta meg teljesen a helyét, azóta meg pláne meghazudtolta az a rengeteg játék, amely igenis bonyolult történetet volt képes elmesélni, hús-vér karakterekkel, érzelmekkel, mindennel.
Az új Doomnak van története, méghozzá első ránézésre elég buta, rövid, egyszerű. De legalább tud erről és nem akar úgy tenni, mintha másmilyen lenne. A játékoson kívül két szereplő, kevés szöveg, nulla átvezető jelenet, azaz mindvégig „szerepben”, a névtelen Doom Guy szemszögében maradunk. A sztori minden eleme klisé: egy marsi kutatóbázison felfedezik az átjárót a pokolba, amit aztán energiaforrásként használnak, ellátva a Földet annyi pokolkoktéllal, hogy az azóta hatalmasra nőtt üzem fönöke, egy robottestbe átültetett őrült tudós gyakorlatilag teljhatalmat gyakorol az emberiség felett. Egészen addig, amíg egy nála is őrültebb tudós, egy izomsorvadása elől szintén robottestbe menekülő nő át nem veri és rá nem szabadítja a Marsra a démonokat, ki tudja, miért. Szó szerint elszabadul a pokol, és az egyetlen, aki megállíthatja, a Doom Slayer néven emlegetett, a túlvilág egyik félreeső zugában, hatalmas sírtömbben felfedezett izé… valaki, aki amúgy nem más, mint az 1993-as játék avatarja, a névtelen-hangtalan öldöklőgép, a videojáték-ipar szent grálja, a legendás Doom Guy.
Nagyon primitív, ugye? Igen ám, de a fejlesztők olyat léptek, amit egyáltalán nem kellett volna nekik, ám amitől végül az új Doom sokkal több, mint ami egyébként lett volna: egy nagyon szórakoztató, gyors, szép és szinte tökéletesre polírozott akciójáték. Az id csapata – a sorozat történetében először – személyiséget adott a Doom Guynak.
Senki ne ijedjen meg: nem tiporták sárba a hagyományt, a főhős még mindig nem beszél, nincs arca, nem adtak neki érzelmes háttérsztorit, szó sincs a Gears of Wartól a Deus Ex-játékokig ezerféleképpen elcsépelt video game angry manről. A Doom Slayer karaktere pofonegyszerű: gyors, erős, dühös, minden démont meg akar ölni, és azt is, aki közé és a démonok közé áll. Megveti az összes szereplőt és vastagon tesz rá, milyen béna küldetésekkel („menj ide, ölj meg mindenkit, nyisd ki ezt az ajtót és nyomd meg ezt a gombot”) traktálják. Ha az a dolga, hogy kikapcsoljon valamit, inkább szétzúzza – nem érdekli, hogy ezzel tönkrevágja a Mars és a Föld energiaellátását. Az ellenfelek csak addig érdeklik, amíg élnek – holttestüket, vagyis, ami maradt belőlük, unottan hajítja el. Testbeszéde még úgy is kifejező, hogy semmit nem látunk belőle, csak amit ő magából: néhány végtagot.
A Doom Slayert ugyanúgy nem érdekli semmit, ahogy a fejlesztőket sem érdekelte a hagyományos történetmesélés, a szereplők motiválása, az eleje-közepe-vége szerkezet, vagy bármi, amit megszoktunk az elmúlt évtizedekben. A Doom csak úgy elkezdődik: nincs felvezetés, nincs bevezető animáció, nincs szöveg.
És így tovább. Nagyon gyorsan megtanít mindenre, ami kell, egy pár másodperces eleje-főcím, majd a duplacsövű összetéveszthetetlen, ismerős csk-csk hangja, ahogy kilépünk a Mars felszínére. (Ez volt a pont, ahol a Doom megvett engem kilóra.) Aztán, hat-nyolc óra után ugyanilyen hirtelen véget is ér.
Közben pedig nincsenek érzelmek, csak adrenalin, nincs dráma, csak hatékonyság, gyors döntések és egyszerű, de végtelen kreativitással kombinálható eszközök a vérontásra. Az erőszak a Doomban nem rutin – a játék szerencsére nem is elég hosszú, hogy azzá váljon – hanem nyelv, amin kifejezhetjük magunkat, pályánként és helyzetenként elmesélhetjük saját történetünket. Bármilyen hülyén is hangzik ez: a Doom azon (nagyon) ritka akciójátékok egyike, amelynek a végén konkrétan többnek érzed majd magad, mint az elején.
Vedd meg ezt a játékot.
