Alain Delon halálhírét követően a filmvilág egyöntetűen gyászba borult: nem véletlenül, hiszen a francia új hullám legendás színészeként beszélhetünk róla, főként a hatvanas években mutatott produktív időszaka miatt.
Habár Hollywoodba sohasem tudott és akart igazán betörni – nem volt hajlandó például angolul megtanulni –, az európai filmművészetre gyakorolt hatása jelentős, Jean-Paul Belmondóval karöltve a 20. század legfontosabb francia férfiszínésze.
Elvitathatatlan, hogy Belmondóval ellentétben Delon minden szempontból birtokolta a kor férfiideálja titulust (és megelőzte a korát is ebből a szempontból), filmjeiben látott megjelenése pedig abban is segítette, hogy halála után is stílusikonként beszélhessünk róla. Ez rendszerint fordítva szokott lenni – mármint az, hogy valaki inkább a vásznon kívül mutatott megjelenésével válik követendővé.
Delon ebben is formabontónak számított.
Az ötvenes, hatvanas és hetvenes években kevés európai mozisztár tudott úgy kiemelkedni a vászonról, hogy mamut státuszt érjen el akár a divat világában, esetleg a társadalomra gyakoroljon olyan hatást, ami miatt milliók ismerjék a nevét álmukból felköltve is.
Ez leginkább hollywoodi ikonokra volt jellemző abban az időben: Paul Newmanre vagy Robert Redfordra, tőlük viszont – külsőségekben – Delon nagyon különbözött. Feminin vonásai, mint a hosszú szempillák, a szinte macskaszerű test és a titokzatos mosolya másfajta szexszimbólumot csinált belőle. Nőügyeiről Párizstól Monacóig sokat lehetne mesélni, noha a színész különösképp nem kívánt tenni azért, hogy magánéletében és a divatban sikernek örvendjen.
A kérdés csak az: mi volt a titka? Már ha volt egyáltalán.
Nem is öltözött különlegesen
Nem sztár vagyok, hanem színész. Évek óta küzdök azért, hogy az emberek elfelejtsék, hogy én csak egy csinos fiú vagyok, gyönyörű arccal
– fakadt ki egyszer újságírói kérdésre Delon, mikor már túl volt legnagyobb sikerein.