Nemrég jelent meg Magyar Máltai Szeretetszolgálat A láthatatlan árvák című könyve, melyben szenvedélybeteg családban felnövők írták meg történeteiket novella formájában. Köztük volt Kovács András Péter is, akinek az édesapja alkoholista volt.
A humorista a könyv megjelenésének apropójából a Telexnek adott interjút, melyben arról is beszélt, nem volt fikció a történeteiben. Az sem kitaláció volt, hogy az apja egyszer részegen jött haza, bódultságában pedig levizelte a mesekönyveit.
Mindkét írás az utolsó szóig hiteles és őszinte. Semmit nem tettem hozzá az irodalmi hatás kedvéért, sőt inkább az volt a nehéz az írás során, hogy fair és elfogulatlan legyek a szüleimmel. Nem akartam hogy az a kép alakuljon ki a novellák alapján, hogy gyűlölöm őt, az anyámat pedig szentnek, mártírnak tartom. Ez a történetek kiválasztásakor is szempont volt. Tudtam volna sokkal durvább dolgokat írni, de az volt a lényeg, hogy a »szürke hétköznapokról« írjak, ne pedig az extrém esetekről
– mondta.
A stand-upos arról is beszélt az interjúban, hogy sokáig úgy gondolta, nincs dolga az ehhez hasonló rossz tapasztalatokkal, a jövőre akart koncentrálni. Aztán eltelt húsz év, és rájött, hogy a szóban forgó élményeket és érzéseket nem lehet csak úgy elföldelni. Máig jelen vannak az életében, és nagyban kihatnak például az emberi kapcsolataira.
Nagyon sok, gyerekkorban berögzült megoldásom van a különböző élethelyzetekre. A félelmet és a haragot pont ugyanúgy élem meg, mint gyerekként. Amikor veszekszem a másikkal, akkor igazából a bennem lévő gyerek veszekszik. Ugyanúgy vádolom a másikat, mint ahogy gyerekként ezt megtanultam
magyarázta, hozzátéve:
A másik a bizalom kérdése. Gyerekként megtanulod, hogy ne bízz meg azokban, akikben meg kéne, ne engedd közel magadhoz, akiket érdemes lenne, mert úgyis csalódás lesz a vége. Ez egész életre megnyomoríthatja a párkapcsolataidat. Hiába legyintettem a múltra, később ugyanezeket a mintázatokat láttam megismétlődni az emberi kapcsolataimban.
Kovács elmondta, szerinte a függőségek kialakulásában az is fontos szerepet játszik, milyen a beteg párkapcsolata.
A legnagyobb félelmem az volt, hogy majd én is inni fogok, mint az apám. Kamaszkoromban tudtam, hogy ez a veszély nem fenyeget, de ha egy rossz partner mellett kötök ki, akkor én is rácsúszhatok. Szerintem apám is ezért keresett menedéket az alkoholban. Ezért nagyon figyeltem arra, hogy megfelelő embert válasszak magam mellé.
Mint mondja, bár a szerhasználati függőség nem fenyegeti, sokféleképpen tud ártani a körülötte lévőknek azokkal a dolgokkal, amiket a szenvedélybeteg családjából hozott: gyakran bizalmatlan és nem beszél meg dolgokat, így nem old meg konfliktusokat sem – ez pedig úgy is mérgezően tud hatni a kapcsolataira, hogy ő maga nem függő.
Hozzátette: az alkoholizmus nem csak a függő, hanem az egész család betegsége is, így nem elég, ha csak a szenvedélybeteg gyógyul, vele együtt az egész családnak is változtatnia kell, hogy a szerhasználó ne ugyanabba a mérgező környezetbe térjen vissza.
Kovács az interjú végén azt mondta, minden humorista kollégája nevében kijelentheti, hogy a tapsokat és nevetéseket kivétel nélkül a bennük élő hat-hét éves gyerekek zsebelik be.
Eleve nem normális, hogy valaki azért áll ki az emberek elé, hogy nevessenek rajta, furcsa gyerekkort feltételez. Az a legrosszabb, hogy nincs gyógyír arra a gyerekkorban elrontott néhány évre. Nincs az a taps és a nevetés, ami csillapítani tudná a figyelem és szeretet iránti éhségemet. Tudom uralni, de attól még ott van bennem.
