Öt év nagyon súlyos betegség és kórházi kezelés után elvesztette a kisfiát és évekbe telt, amíg ezt sikerült feldolgoznia. Ennek a tíz évnek a történetét, tanulságait írta le nemrég megjelent könyvében. Miért tartotta fontosnak, hogy mindezt megossza másokkal?
Azt gondolom, hogy a gyász, a veszteség mindenki életében jelen van. Gyászfeldolgozás a munka, az otthon, vagy bármilyen hit, remény, szerelem elvesztése. Az én esetemben a legborzasztóbb tragédia történt: én a kisfiamat vesztettem el. Nagyon nehezen tettem pontot ennek a végére, de sikerült kijönnöm belőle. Azért tartottam fontosnak ezt leírni, hogy így búcsúzzak el a kisfiamtól, emléket állítva neki. Másik oldalról nagyon jó terápia volt az írás nekem és remélem, sok embernek segíthetek azzal, hogy megmutatom: ebből is fel lehet állni, ezt is túl lehet élni.
Miért épp a könyv formáját választotta, miért nem például blogot írt?
Eredetileg nem a nyilvánosságnak szántam a könyvemet, magamnak írtam le, egyfajta terápiaként. De van egy nagyon kedves író barátnőm, aki miután elolvasta, arra biztatott, hogy jelentessem meg, mert nagyon tanulságos. Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, én magam is kerestem olyan könyvet, amely leírja, hogy van egy ember, aki túlélte – mert ha ő képes volt rá, akkor biztos én is. Sehol sem találtam ilyet.
A könyv a kisfia betegségétől a gyászfeldolgozáson át az újrakezdésig tartó folyamatot írja le. Mi történt ebben a tíz évben?
Kicsi fiam hároméves koráig teljesen egészséges volt, egy-két náthát leszámítva. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy húzza a lábát, illetve egyre kevesebbet eszik, így elvittem a háziorvoshoz, aki egy rutin vérvizsgálatot rendelt el. Reggel levették a vért és két óra múlva csörgött a telefonom, hogy azonnal vigyem be Karcsikát. A háziorvos közölte, hogy a fehérvérsejt-száma rendkívül magas, 87 ezer. Egyből bekerültünk a Tűzoltó utcai gyermekklinikára, ahol másnap egy csontvelővizsgálaton kiderült, hogy akut limfoid leukémiás. Kaptunk egy protokollt, ami szerint végigcsináltuk a kezeléseket. Aránylag minden jól ment. Ez majdnem hét hónapot vett igénybe, amit a kórházban töltöttünk, majd utána másfél éven át egy fenntartó kezelést csináltunk, szájon át szedett tablettákkal, de ettől már a haja nem hullott ki, nem hányt, nem volt rosszul. Utána volt egy féléves tünetmentes időszakunk, majd a folyamatos visszaesések következtek. Ezalatt kerestek donort, a nemzetközi listára is felkerült, de sajnos nem találtak időben megfelelőt. 2007 elején azt mondták az orvosok, hogy ha folytatjuk a kezeléseket, akkor is ugyanaz lesz a vége, csak sokkal többet fog szenvedni, ha viszont nem folytatjuk, akkor több időt tölthetek még vele. Azt nem tudták megmondani, hogy ez két hét, fél év, vagy egy év. Én az utóbbi mellett döntöttem, de már csak három hét adatott meg. Végül 2007. január 30-án békésen, mosolyogva ment el. Nyolc éves volt.
Az interjú folytatásáért kattintson ide!
