Vichai Srivaddhanaprabha igazi self-made manként került Angliába. Hazájában vámmentes üzletekkel kereste meg vagyonát, koncessziókat szerzett, kapcsolatokat épített. Hogy értsük, miért fektette pénzét egy relatíve ismeretlen angol kiscsapatba, nem árt, ha tudjuk:
Srivaddhanaprabha előtt egy másik thai üzletember, a korábbi miniszterelnök, Thaksin Shinawatra is beszállt már a szigetországi focibizniszbe (a Manchester City tulajdonosa volt, mielőtt megérkezett volna az arab Etihad Csoport), ám míg ő pusztán gazdasági hatalma átmentésének egyik eszközeként tekintett klubjára – és nem fűzte hozzá semmiféle érzelem –, addig a Leicester tulajdonosa alkotni akart a futballban.
Nem véletlen, hogy éppen ő lett az angol futball első olyan külföldi tulajdonosa, akit nem pusztán elfogadott a híresen konzervatív, már-már bigott közeg, de bevallottan irigyelt is. Népszerű volt, klubja szurkolói kedvelték, elismerték, befogadták.
2010-ben, két évvel Shinawatra csúfos bukása után vette meg az akkor még a másodosztályban porosodó Leicester Cityt, potom 38 millió fontért cserébe. Nem találomra választott: a fia állítólag már a Rókák 1997-es Ligakupa-döntőjén is ott volt a régi Wembley-ben (a Martin O’Neill által irányított Leicester hosszabbítás után 1-1-et játszott a Middlesbrough-val), és mivel Srivaddhanaprabhának bevallottan az volt a fontos, hogy alulról építsen fel valami sikereset és újat, adta magát a tranzakció.
Amikor megérkezett, és azt ígérte, öt éven belül az első öt közé kerül a csapat a Premier League-ben, a legtöbben kinevették: ahhoz hasonló őrült pénzszórást vizionáltak, amelyet a QPR valósított meg a Premier League-ben. Ehhez képest a Leicester rövid úton mintaklubbá vált: elképesztően erős elemzői háttérrel támogatták meg a játékosmegfigyelői hálózatukat, nem szórták, hanem előrelátó óvatossággal befektették a pénzüket, és azonnal elkezdték szorosabbra fűzni a viszonyt a szurkolókkal is.
A csapat végül 2014-ben jutott fel a Premier League-be, és bár a szezont azonnal óriási bravúrokkal indította (a Manchester Unitedet például 5-3-ra verte hazai pályán), az évad nagy részében a tabella utolsó helyén szerénykedett. A tulajdonos ennek ellenére nem kapkodott, nem érkeztek játékosok őrült pénzekért januárban, sőt a korábbi sikerkovács edző, Nigel Pearson is maradhatott a helyén. A türelem pedig meghozta gyümölcsét: áprilisban a Leicester varázsütésre focizni kezdett, sorra nyerte a meccseket, és végül simán bennmaradt az első osztályban.
Srivaddhanaprabha karakterének szerves része volt a nyugodt mértékletesség. Sosem kereste a nyilvánosságot, nem hivalkodott vagyonával, jótékonysági akcióival. Pedig lett volna mivel:
- miután kifizette a klub 128 millió fontos adósságát, még 100 millió fontot ruházott be a Leicester edzőpályáinak bővítésére és korszerűsítésére.
- 2 millióval támogatta a helyi kórházat,
- ingyen sörrel kedveskedett a szurkolóknak.
Mindezt végig csillogó PR-akciók nélkül, csendben, a háttérben maradva.
Tudta, nem ő a fontos, hanem a futball. Hogy a szurkolók a klub talán legnagyobb értékét képezik, hogy nélkülük nincs értelme a sikereknek sem. Mivel maga is rajongott a labdarúgásért, egyetlen percre sem hitte, hogy a szurkolók vannak a futballért, nem pedig fordítva.
Ez a felismerés tette puszta tulajdonosnál jóval többé, és ez a szerényen megélt, alázatos tudatosság vezette korábban soha nem látott sikerekig a Leicester Cityt is.
2014-ben egy thaiföldi lapnak úgy nyilatkozott, három éven belül európai kupában szereplő együttest akar látni a saját cégéről King Powernek elnevezett stadionban. Megint sokan nevettek rajta, pláne, amikor egy évvel később, kevéssel a szezon rajtja előtt egy edzőtábori balhé miatt lapátra tette a sikeredző Nigel Pearsont, hogy a görög válogatottal óriásit bukó Claudio Ranierit ültesse a helyére. Az elemzők egy emberként szajkózták, hogy a Leicester tuti kieső lesz az új évadban, Srivaddhanaprabha viszont felfedezte Ranieriben azt a szerénységet és higgadt mértékletességet, amit saját sikerei zálogának is tartott.
Srivaddhanaprabha a bajnoki cím után szupersztár lehetett volna – ha akar. Ehhez képest megmaradt ugyanannak a szerény, visszahúzódó karakternek, akit már jóval korábban megkedvelt a klub szurkolótábora és a város is. Ma már ismert a sztori, hogy hatvanadik születésnapján hatvan szezonbérletet osztott ki a csapat leghűségesebb szurkolói között, tudjuk azt is, hogy a fánkot, ingyen sört biztosított a drukkereknek, de korábban nem keringtek ezekről az akciókról látványosan a nyilvánosságnak gyártott, cukormázas PR-történetek.
Talán egyedül abból lett sztori, hogy a bajnoki cím után mindegyik játékosának 150 ezer fontot kóstáló, a klub színeire festett BMW-t ajándékozott. Srivaddhanaprabha nem kereste a nyilvánosságot, és éppen a visszafogottságával imponált. A szorgalmas, alázatos üzletember tekintélye áradt belőle, így válhatott a klub szerves részévé.
Ennek köszönhette, hogy a szurkolók akkor sem vonták fel a szemöldöküket, amikor a bajnoki cím után alig néhány hónappal lapátra tette Ranierit. Mindenki tisztában volt vele, hogy Srivaddhanaprabhának legalább olyan komoly dilemmát okozott a döntés, mint azoknak a szurkolóknak, akik ugyan elmondhatatlanul hálásak voltak az olasz edzőnek a bajnoki címért, ám semmiképp sem akarták, hogy a csapat visszasüllyedjen a másodosztályba.
A thai tulajdonos nagy empátiával, de elképesztően tudatosan és racionálisan hozta meg döntéseit a klub jövőjét illetően: a Ranieri helyére kinevezett Craig Shakespeare felrázta ugyan a csapatot, és eljutotta őket a Bajnokok Ligája negyeddöntőjéig(!), ám amikor elfáradt a kapcsolat, Srivaddhanaprabha tőle is megvált az előrelépés érdekében.
Hasonlóan gondolkodott a játékosokat illetően is:
- Jami Vardynak zokszó nélkül adta meg a rekordfizetést, hogy végleg klublegendát csináljon belőle,
- N’Golo Kanténak viszont nem állt az útjába, amikor a Chelsea-hez akart szerződni.
- A folyamatosan a távozás miatt kilincselő Rijjad Mahrezt két éven át sikerült rávennie arra, hogy a klub sikereiért küzdve egyengesse a maga karrierjét is, majd az utolsó pillanatra tökéletesen ráérezve, hatvan millió fontért passzolta el a Manchester Citynek.
Így talán már érthető, hogy a szerencsétlenség másnapján a King Power Stadion miért vált spontán módon zarándokhellyé. Szurkolók százai vonultak gyerekeikkel, családjaikkal a pálya mellé, hogy mécsesek gyújtásával, virágokkal, mezekkel és plüss rókákkal fejezzék ki együttérzésüket. Egy egész város virrasztott a thaiföldi tulajdonosért, még Buddha-szobrokat is helyeztek a kapuk mellé. Semmi más nem fejezheti ki jobban, milyen mélyen tisztelte őt a város és a klub, és hogy mennyire megrendítő csapást jelentett számukra a baleset.
Srivaddhanaprabha helikopetere szombaton este, a West Ham elleni hazai mérkőzés lefújása után egy órával, helyi idő szerint 20:38-kor, közvetlenül a felszállást követően csapódott a stadion melletti egyik parkolóba. Egy napnyi baljós hallgatás után a Leicester City vasárnap éjjel kiadott közleménye tette hivatalossá, hogy a klub tulajdonosa is a gépen tartózkodott a baleset pillanatában, és hogy nem élte túl a becsapódást.
„Köszönjük, hogy valóra váltottad az álmainkat” – állt az egyik, Srivaddhanaprabha tiszteletére készített Leicester-mezen a beszédes felirat. „Isten áldjon Téged, Vichai, és a családodat is. Hálásak vagyunk mindazért, amit a klubért tettél” – üzente egy másik szurkoló.
A klub ikonja, Jamie Vardy is megrendültségének adott hangot a közösségi médiában:
Számomra legenda vagy, egy fantasztikus ember, a világon a legnagyobb szívvel. Te voltál a Leicester City lelke. Köszönök mindent, amit személyesen értem, a családomért és a klubért tettél.
A klub a legfrissebb hírek szerint átgondolja annak lehetőségét, hogy a King Power Stadiont tulajdonosa után Vichai Stadionra nevezze át. Mi sem természetesebb ennél: egy klub az örökkévalóságnak írja fel egyik legnagyobb legendája nevét – és mit sem törődik azzal, hogy az illető annak idején történetesen tökéletesen idegenként érkezett az országba.
