Ha van csapat, amely mindent megtett azért, hogy lábon lője magát az idei labdarúgó-világbajnokságon, az a spanyol válogatott volt, amely két nappal az első oroszországi meccse előtt cserélt szövetségi kapitányt, miután a szövetség zokon vette, hogy az addigi edző, Julen Lopetegui stikában aláírt a Real Madridhoz.
Ilyen előzmény után az lett volna a csoda, ha a beugróként szerepet vállaló Fernando Hierro beváltja a fogadóirodák és a spanyol szurkolók előzetes várakozásait, és vb címig vezeti az érezhetően megzavarodott csapatot.
E helyett az oroszok elleni, végül büntetőkkel kiesést eredményező nyolcaddöntő alatt az volt az ember érzése, hogy “egy horrorfilmből a helyettesítő tornatanár heroikus küzdelmét látjuk, aki kétségbeesetten próbál megmenteni egy csapat gimnazistát, úgy, hogy közben a menekülés kézikönyvét bújja”, írta találóan elemzésében szakértőnk, Mészáros Ábel.
A korábban a Celta Vigónál, a Románál és a Barcelonánál dolgozó Luis Enrique szigorú házirendet vezetett be a válogatottnál, amely tiltja a mobiltelefonozást, a playstationözést és a Ludo nevű társasjátékot (a Ki nevet a végén? külföldi megfelelője), és a legfőbb célja ezzel az volt, hogy a játékosok kommunikáljanak egymással, ahelyett, hogy a kütyüket nyomkodva pörgetik le a szabad óráikat.
A viszonylag friss élménynek számító nyári kudarc és a rutinos, önként leköszönő sztárok – Gerard Piqué is ebbe a kasztba tartozik – távozása ellenére Luis Enrique nem volt álmatlan éjszakákat okozó helyzetben, ami elsősorban a spanyol futball mérhetetlen gazdagságának köszönhető.
Első kerethirdetésénél az új főnök megtehette, hogy kihagyja a tavalyi bajnokságban kilenc gólpasszt kiosztó, általa valamiért nem igazán kedvelt Barca-balhátvédet, Jordi Albát, és inkább az előző szezonban csak szenvedő Chelsea-ből fölfelé kilógó Marcos Alonsót hívja be, akinél egyébként családi örökség a válogatott mez, hiszen már a nagyapja és az apja is magára húzta korábban.
Ehhez képest a Barcát az új kapitány első keretében csak Sergio Busquets és Sergi Roberto képviselte, miközben a Real Madridból hatan is meghívót kaptak, és a vb-ezüstérmes horvátok elleni Nemzetek Ligája-meccsen mind a hatan bekerültek a kezdőbe.
A spanyol válogatott hosszú évek óta azt a labdabirtoklásra épülő stílust képviseli, amellyel Pep Guardiola is olyan sok sikert aratott a Barcelonánál, de az oroszok elleni vb-nyolcaddöntőben kiderült, passzolhat egy csapat akár ezernél is többet egy meccsen, ha közben nem tudja megbontani a bekkelésre berendezkedő ellenfelet.
Luis Enrique azt mondta, nem fog elszakadni az elődjei által meghonosított stílustól, megmarad a magasan elindított letámadás és a labdabirtoklási dominancia, de már a Barcánál is változtatott a Guardiola-féle játékon, igaz, erre rá is kényszerült, mivel a középpálya egyik virtuóza, Xavi már nem állt a rendelkezésére.
Ott volt viszont a csapatában a horvát Ivan Rakitic, akinek az erényeit tökéletesen aknázta ki a Barca, Xavinál gyorsabb volt labdával és anélkül is, ami jól jött a legtöbbször a Neymar, Lionel Messi, Luis Suárez hármas által befejezett kontráknál, állóképessége révén pedig igazi box-to-box játékosként csillogott, aki az egész pályát bejátszotta.
A 48 éves Enrique kiváló szörfös, kedveli a maratonfutást, valamint az enduró kerékpározást, és a Barcelonával is próbált a kényelmes tiki-takához képest rohanósabb focit játszani, növelni a tempót, miközben a játékosai átlagban keveset, de hosszabb távolságra passzoltak, mint Guardiola idejében.
A mostani válogatottban az Atlético Madrid 23 éves motorja, Saúl Niguez kapta meg a Rakitic-szerepet, aki ha kell, utolsó leheletéig gürizik (a Diego Simeone-féle Atléticóban ez a minimum), ugyanakkor a passzai arról árulkodnak, nem egydimenziós futballista.
Még sosem volt ilyen középpályásunk. Most viszont végre rájöttek az emberek, micsoda tehetség rejlik benne. 18 évesen az Everton akarta leigazolni, de az Atlético nemet mondott, majd két évvel később a Manchester United képviselői kopogtattak, de őket is elhajtották.
Az elkövetkező pár évben az egyik, ha nem a legjobb középpályásként fogják őt emlegetni Európában. Minden adottsága megvan ehhez” – áradozott Saúlról a spanyol futball egyik szakértője, Guillem Balague.
Saúl a vébén is ott volt, de egyetlen percet sem játszott, Luis Enriquénél viszont a vb-4. angolok és a vb-2. horvátok ellen is kezdő volt, és mindkét meccsen gólt szerzett! Különösen a horvátok elleni gól lehetett fontos a számára, mivel szülővárosában, Elchében szerezte, ahol a pályafutása indult, és ahol rajta kívül apja, valamint két bátyja is játszott.
Az Elchéből a Realhoz, majd onnan az Atléticóhoz kerülő Saúl játszott már szélsőhátvédet, valamint a Rayo Vallecanónál töltött kölcsönidőszak alatt belső védőt is, de végül a középpályán kötött ki. Sokan azt mondják, hasonlít a stílusa a fiatal Luis Enriquére, de a kapitány elhessegette a gondolatot.
“Saúlnak egyedülálló képességei vannak. Nem olyan, mint én, sokkal jobb játékos. Képes összekapcsolni a védelmet és a támadósort, de tud játszani védekezőbb felfogású csapatban is, és ha úgy adódik, a kapu elé érve gólokat is szerez” – dicsérte Luis Enrique a játékosát.
Nem csak Saúl lehet az új spanyol válogatott emblematikus figurája, hanem az a Marco Asensio is, aki a horvátok ellen másfél gólt szerzett (az első bombája után a másodiknál a lécről a kapus hátát érintve került be a labda a kapuba) és kiosztott három gólpasszt, egyszerűen tarthatatlan volt.
Luis Enrique már a Barcánál is sokkal inkább az egyéni képességekre épített, mint rendszerben gondolkodott, és a válogatottban is ezt érzékelni nála, miközben a csapatrészek azért kellően össze lettek hangolva, erre utalt Asensio is, amikor azt mondta, “együtt támadtunk, együtt védekeztünk”.
Elég megnézni a horvátok elleni első gólt, és máris látjuk a változást: ahogy Sergio Ramos a saját 16-osánál nyomás alatt felvállalt egy kockázatos ívelést a középpályára; ahogy Asensio megrángatta a horvát balhátvédet; ahogy gyorsan, pontosan járt lábról lábra a labda, miközben szinte az egész csapat mozgásban volt; ahogy Ramos zseniális meglátással oldalt váltott, majd a jobbhátvéd Dani Carvajal külsővel Saúl fejére varázsolta a labdát
The 68 consecutive seconds of ball possession and 19 passes from Spain that lead to Saul goal v Croatia.
Great building up, great Luis Enrique, but especially a superior players’ technique.
That’s how you build football: teaching to kids to play the balk, not to win games pic.twitter.com/qeSAx7hrO3— Tancredi Palmeri (@tancredipalmeri) 2018. szeptember 11.
Luis Enrique a 6-0 után is csak egészséges mértékben fényezte a csapatát, azt mondta, az eredménynél is jobban tetszett neki játékosai mentalitása. Az új spanyol csapat jelmondata ez lehetne:
“Amit még fontos megemlíteni, hogy a horvátok ellen az utolsó félórában, Busquets lecserélése után nem volt Barcelona-játékos a pályán. Egy évtized elteltével a Barcelona nem játszik létfontosságú szerepet a válogatott életében, és bár a csapat karaktere a Barcáéra hasonlít, most már több klub is képviselteti magát” – magyarázta a korábban már idézett Ballague.
Az egyik spanyol játékos azon lelkendezett, hogy amikor így megy a passzolás a csapatnak, akkor senki nem tudja megállítani őket. Szerintünk a passzokkal eddig sem volt gond, most viszont élet és lendület költözött a csapatba, ez pedig már valóban nem túl jó hír az ellenfeleknek.
