“A csapatot meg kell újítani, és kétség sem férhet ahhoz, hogy új játékosokat kell igazolnunk” – közölte határozottan Sergio Busquets, a Barcelona válogatott középpályása, miután hazai pályán 3-1-re kikaptak a Real Madridtól a spanyol Szuperkupa első meccsén.
Furcsa mondat, mert az igazolásokba beleszólni, a csapatot minősíteni (ráadásul mindjárt a szezon első tétmeccse után) nem a játékosok dolga. És még furcsább igazolásokat követelni Barcelonában, miután évekig azt hallgattuk, hogy a klub akadémiájának, a La Masiának nincs párja széles e világon.
2011 májusában, a Bajnokok Ligája-döntőben nyolc saját nevelésű játékossal állt ki – és nyert 3-1-re – a Barca a Manchester United ellen. Pep Guardiola csapata ámulatba ejtette a világot, Joan Laporta elnök pedig minden megnyilvánulásával erősítette a klub katalán identitását:
- sztáredző (José Mourinho) helyett kinevezte a B csapatnál pallérozódó Guardiolát,
- visszahívta a klubhoz Johan Cruyffot tiszteletbeli elnöknek,
- komolyan fejlesztette a La Masiát,
- folyamatosan hangsúlyozta a klub hagyományos értékeit.
Ami szükségszerű volt. A Laporta-éra (2003-2010) kezdetén a Barcelona mint üzleti vállalkozás messze elmaradt a legnagyobb kluboktól, és világosan látszódott, hogy ezen változtatnia kell, ha lépést akar tartani az elittel. Akkoriban a ManUnited kétmillió euróért vállalt egy barátságos meccset, a Barcának csupán 300 ezret fizettek. A klub adósságokkal küzdött, a fizetések elvitték a bevételek 88 százalékát.
Laporta pedig tette, amit a piac diktált: komoly figyelmet fordított a marketingre, újratárgyalta az adósságokat, növelte a klub pártolói bázisát. És nem félt sztárokat igazolni, ha a helyzet úgy hozta: érkezett Ronaldinho, Samuel Eto’o, Thierry Henry és Zlatan Ibrahimovic.
Katalóniában büszkén emlegették, hogy a Barcelona – amely ugyebár több mint egy klub – mezén sosem jelent meg támogató neve vagy logója. Egészen 2006-ig, amikor megérkezett az Unicef. “Kizárólag a jó ügy érdekében” – hangzott akkor a magyarázat, ám sejthető volt, hová vezet ez az út. És valóban, 2011-től a Qatar Foundation, 2013-tól a Qatar Airways hirdetett, a mostani szezontól pedig már egy japán óriáscég, a Rakuten reklámoz a katalán mezen.
“A Barcelona globális klub”
Laporta elindította a klubot a globálissá válás felé, de arra gondosan figyelt, hogy a homlokzaton lóbetűkkel álljon a Més que un club, azaz Több mint egy klub jelmondat. Az utódai azonban sokkal nyíltabban törnek globális szerepre.
⏰📺🌍 #ElClásico pic.twitter.com/yH4Kz4VPv5
— FC Barcelona (@FCBarcelona_cat) 2017. augusztus 14.
Sandro Rosell a Nike igazgatói székéből érkezett, nem meglepő, hogy a korábbinál sokkal erősebb üzleti modell felépítésével kampányolt 2010-ben. Adósságok felhalmozásával vádolta Laportát, és azt vallotta, szembe kell nézni a piaci realitásokkal, különben a klub lemarad. Versenyben akart lenni a legnagyobb tehetségekért, ezt demonstrálta Neymar leigazolásával. És (részben) ebbe is bukott bele 2014-ben: több társával mintegy 15 millió eurót mostak tisztára a brazil válogatott közvetítési jogainak megvásárlásakor, Neymar 57 millió eurós vételárával kapcsolatban pedig hűtlen kezelés vádjával nyomoztak Rosell után a hatóságok, és idén börtönbe is került emiatt.
A Barcelona globális klub. De a világ hatalmas, és jelenleg csak egy kicsiny szelete a miénk
– jelentette ki Josep Maria Bartomeu, a katalánok mostani elnöke. Szerinte az üzleti alapú működés nem lehetőség, hanem kötelezettség, a bevételeknek pedig főként a globális piacról kell érkezniük.
Bartomeu főbb céljai igen ambiciózusak:
- azt szeretné, ha a Barca lenne az első klub egymilliárd eurós éves bevétellel,
- kibővítené a stadiont, a VIP-helyek számát 1800-ról egyenesen tízezerre növelné,
- a klub történetében először eladná a Camp Nou névhasználati jogát.
De hol van ebből a katalán identitás? Amikor Katalónia függetlenné válásáról kérdezték, Bartomeu kívülálló maradt: “Nem hangoztatom a véleményemet. Mi mindig a sportról beszélünk, nem veszünk részt kampányokban.”
Real Madrid-szindróma
A futballt a romantikájától megfosztó üzleti szemlélet talán ellenszenves, de racionális. Ha a pályán nem is jönnek az eredmények, a klub gazdálkodása attól még bőven lehet stabil, lásd a Deloitte könyvvizsgáló jelentését: 2016-ban, a lista történetének húsz éve óta először a Barcelona megelőzte a Real Madridot éves bevételben.
Minden bizonnyal a Barcelonának valóban a globális piacon a helye, ezt a szerepét viszont harmonizálnia kell az erős helyi kötődéssel. Valószínűleg egyszerűen időbe telik, mire a klub megtalálja az egyensúlyt.
A Real Madrid hasonló változáson esett át Florentino Pérez első elnöksége (2000-2006) idején, amikor minél jobban felpörgött a marketinggépezet, annál inkább romlottak az eredmények. Ma ott tart a Real, hogy az elmúlt két idényben összesen három játékost igazolt, és egyikük sem világsztár: tavaly nyáron Alvaro Moratát (23 évesen), idén pedig Dani Ceballost (20) és Theo Hernandezt (19). Az átlagáruk nem érte el a 26 millió eurót.
A Barca ezzel szemben egyelőre mindenáron külföldről igyekszik pótolni Neymart (Paulinhót már megszerezte Kínából, miközben küzd a liverpoolos Philippe Coutinhóért, illetve a dortmundi Ousmane Dembéléért – csakhogy a játékosok árát szenvtelenül megemelték a klubjaik Neymar eligazolása után), és még úgy sem fordul a Masia felé, hogy már a tavalyi, sőt a tavaly előtti spanyol Szuperkupa-döntőben is látható volt, hogy nem elég komplett a csapat kerete.
Ironikus módon azonban a stabil üzleti háttér biztosít elég időt a Barcának az új modellje kialakítására, és az akadémián sem lett rosszabb a képzés az elmúlt években. A kísérletezés pedig az első lépés az új nyerő formula megtalálásához.
