Sokat írtam arról, hogy milyen volt egy világklasszis csapat talán legmeghatározóbb játékosának, Dunai III-nak a a pici fiaként megélni a hetvenes éveket. Jobbnál jobb meccseket a partvonalról nézni…Sokszor labdaszedő voltam, de ez akkor nem akármi volt!
Az általános iskolában kilenc-tízévesen csókolommal köszöntek a felsősök! Még autogramot is kértek! “Te voltál az ott a tévében a Fradi-Dózsán?? ”
Sosem vágtam fel azokra a dolgokra, amikről nem tehettem…néha le is tagadtam, hogy az a Dunai ott a tévében az én apám. Mondjuk sok esélyem nem volt titokban tartani, a tanári kar csak egyszerűen Dunai IV-nek hívott! Az osztálytársaim csodabogárnak néztek. Húúúú, híres ember fia!
Visszatérve a labdaszedő kisfiú életemre: akkoriban a meccsek előtt elmondták a hatalmasságok, hogy mindenképpen nézzük az eredményt! Ha jól állunk, essünk át a labdán kétszer, aztán csodálkozzunk rá, hogy de szép gömbölyű, húzzuk az időt! Kisiskolásként profikká váltunk a focirafináltságban! Szóval, ha vezettünk, ne adjuk oda gyorsan, hátrányban viszont rohanás, mert minden másodperc számít!
Egyszer a Zbrojovka Brno ellen kiesésre álltak apámék. A meccs végén felém jött a labda. A cseh kapu mögött voltam. A kilencéves, pici agyammal felfogtam, hogy sietnünk kell, vagy ki fogunk esni. De arról nem szólt a fáma, ha nagy hátrányban vagyunk mit kell csinálni! Pici kilencéves fejjel csak egy dolog juthatott eszembe! Hátrányban vagyunk! Itt a labda a cseh alapvonalnál!
Most bemegyek a pályára és berúgom ezeknek a kimondhatatlan nevű északi szomszédoknak (akkor még azok voltak) !!
Akkoriban még nem Magyarország volt a millió biztonsági őr hazája és én egy cseh kirúgásnál meg is próbáltam a kapuba csavarni a lasztit!
Úgy lenne szép a történet, hogy sikerült, vagy legalább Zámbó Sanyiéknak sikerül, de nem, a sok mássalhangzós cseh csapat jutott tovább. Szomorúak voltunk, sírtunk is a kicsi labdaszedőknek fenntartott öltözőben, de akkor bejött Várhidi Pali bácsi, az edző, aki nekünk isten volt! És csak annyit mondott: srácok, mindent megtettetek, büszke vagyok rátok!
36 év múlva jött a letaglózó hír…
Pali bácsi! Büszke vagyok rá, hogy ismerhettelek!
Nyugodj békében MESTER!
