Sport

Sétáltunk vele a híd lábánál, mindenki ikonként nézett rá – Búcsú Wichmann Tamástól

Sétáltunk a Gubacsi híd tövében. Beszélgettünk. Mély, kissé rekedtes dörmögő hangján lassan, sorsával kibékülve mesélt az életéről. A gyermekkori balesetéről, amelynek nyomát egész életében magával cipelte. Az első vízre szállásról, a kenuséletről, a lapátról. Anekdotázott a sportról, amely a 13 éves fiútestét, a két puha tenyerét feltartózhatatlan sebességgel férfiasan keménnyé, kérgessé érlelte.

Meg-megálltunk. Tekintete olyankor a Ráckevei-Duna komótosan hömpölygő vizét pásztázta. A szél borzolta vízen fényhidat húzó nyári nap szűkre húzta a távolba révedő szemét. A kettőnk közt beálló csendbe a Kolonics György Vízisport Központ nyári táborozó fiatal kajakosok, kenusok zsivaja ütött éket. Hallgattunk. Testbeszéde ugyan fájdalomról árulkodott, de arca békét tükrözött, szeme mosolygott a sportágát választó gyerekek láttán.

Tekintetére csak akkor került fátyol, amikor történetében az olimpiákhoz ért. Amikor azt fejtegette, miért nem sikerült az i-re feltennie a pontot. Amikor elárulta, a szocialista sportvezetés, amely évtizeden át kirakatba állította, ígért neki fűt, fát, hogyan ejtette légüres térbe, miután 1980-ban sem sikerült megszerezni az áhított aranyat.

A moszkvai balsiker következményeit mind a mai napig viselem. Egészen biztosan másképp alakul az életem, ha sikerül feltenni az i-re a pontot, ha négyből egy bejön

– mondta. És bár később tanult szakmájában kiteljesedett, de érződött rajta, noha már vastag varr takarja, piszok mély az a seb, amit ütöttek rajta. Bár három évtizeden át üzemeltette kultikussá vált belvárosi kocsmáját, fájó pont maradt, hogy éppen ott nem engedték tűzközelbe, ahol a leginkább vágyott rá.

Hét hónappal ezelőtt, azon a meleg júliusi napon végezetül annyit mondott nekem: „Az okos emberek azt mondják, a tudást, a tapasztalatot, a javakat mint örökséget lehetőleg még meleg kézből add tovább. Attila, nekem már csak ez a célom. Ez zárszónak jó is lesz.”

Wichmann Tamás: A cél, még meleg kézből átadni az örökséget
A kilencszeres világbajnok kenulegenda önarcképe a gyermekkori balesettől az edzőtábori gitározásokon és a Kazinczy utcai kocsmán át az unokákig.

A siker megítélése gyakran még az oly objektívnek tűnő területen is, mint a sport, relatív. Ami biztos, három évtizeddel ezelőtt, még fiatal sportolóként, ma meglett, középkorú sportújságíróként is ikonként tekintek Wichmann Tamásra. Tavaly júliusban, ott a Gubacsi híd lábánál, a Ráckevei-Duna partján megtapasztaltam, mások éppen ugyanígy néznek rá. A vízitelepen ötpercenként jött oda hozzá valaki, hogy megkérdezze, hogy van. Még a húszéveseket is a kereszt-, vagy éppen a becenevén szólította. Mindenkihez volt egy-két jó szava, tanácsa, mosolyra fakasztó poénja.

Wichmann Tamás 72 évnyi életműve azt bizonyítja, nem kell olimpiai bajnoki cím ahhoz, hogy emlékezzenek az emberre. Ő példakép lett így is.

Alig egy hónapja, január 16-án, az Év sportolója gálán, miután átvette Deutsch Tamástól, lényegében egyetlen klubja, az MTK elnökétől az Életműdíjat, rövid, megható beszédében az egész országnak mondott köszönetet:

Odáig jutottunk, hogy elszállt fölöttem az idő. Hálásan köszönöm az irányomban mutatott szeretetcunamit, amit önöktől kaptam. Hihetetlenül jól esik.

Wichmann Tamás huszonhét nappal később, testében fájdalommal, de a szívében talán békével távozott.

Ha tényleg csak az hal meg, akit elfelejtenek, ő biztosan itt marad.

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.