Amikor egy stadion zengte, hogy „Öld meg, Ali!”

A 32 éves Muhammad Aliról azt tartották, addigra túl volt pályafutása csúcsán, a római olimpia bajnoka 44-2-es mérleggel a háta mögött folyamatosan azért harcolt, hogy ismét világbajnok lehessen. A Sonny Liston ellen 1964-ben megszerzett WBA- és WBC-címek ugyanis nem bizonyultak örökkévalónak, és nem azért, mert Alit bárki is legyőzte volna.

29 győztes mérkőzés után 1967-ben megtagadta a katonai szolgálatot, és nem volt hajlandó elmenni a vietnámi háborúba. Öt év börtönre és tízezer dollár pénzbüntetésre ítélték, előbbit végül megúszta, de útlevelétől és bokszlicencétől megfosztották. A legfelsőbb bíróság később hatályon kívül helyezte az eltiltását, de így is három és fél év kihagyás után térhetett vissza a szorítóba.

A szakma kétkedve fogadta újbóli felbukkanását, úgy tartották, ekkora szünetet nem lehet büntetlenül megúszni, innen már nem lesz visszaút a csúcsra. Ali azonban ment előre, Jerry Quarry és Oscar Bonavena legyőzését követően elég gyorsan, bő négy hónap alatt eljutott a címmérkőzésig, de 1971. március 8-án, 31. profi mérkőzésén Joe Frazier pontozásos győzelmet aratott felette a Madison Square Gardenben.

Szűk két év alatt újabb tíz győzelmet aratott, ám 1973. március 31-én, San Diegóban váratlanul kikapott Ken Nortontól. Ekkor már a szakma is azt mondta, a klasszis sohasem lesz a régi. Ali nem adta fel, 1973. szeptember 10-én visszavágott Nortonnak, és ma már elképzelhetetlen módon másfél hónappal később legyőzte a holland Rudie Lubberst, majd 1974. január 28-án Joe Frazer ellen is 12 menetes csatát nyert.

Diktátorok, ha összefognak

Ekkor bukkant fel Don King, az emberölés miatt a börtönt is megjárt promóter, aki akkor már évek óta ismerte Alit, néhány jótékonysági esemény megszervezése után úgy érezte, megszedheti magát a profi boksz világában is. Minden álma az volt, hogy barátját összehozza George Foremannel, a korszak királyával, aki 25 évesen a WBA és a WBC övét is birtokolta, és aki az addigi 40 mérkőzése közül 37-et KO-val vagy TKO-val nyert meg.

King feldobott ötmillió dollárt (noha nem is volt ennyi pénze), a felekkel szerződést kötött, majd partnereket keresett az évszázad addigi legnagyobb bokszbizniszéhez. Így került a képbe Mobutu Sésé Seko, Zaire elnöke, aki 1965 óta totalitárius rendszert hozott létre Zairében (ma Kongói Demokratikus Köztársaság), de úgy érezte, egy ilyen sporteseménnyel közelebb hozhatja magát a fejtett országokhoz, és ezáltal mintegy elismerteti hatalmát, és bebizonyítja, nincs is diktatúra az országban.

King összehozott egy konzorciumot, a legfőbb pénzügyi forrást azonban egy másik diktátor, a líbiai Moammer Kadhafi biztosította.

Egy hónappal elhalasztott csata

A szakemberek, a szurkolók és a sajtó egyértelműen a félelmetes testi erejű Foreman (191 centi, száz kiló, 208 centis ütőtáv) sikerét jósolták. A felek azzal is tisztában voltak, hogy a trópusi éghajlathoz kell az akklimatizáció, így a nyarat már Zairébe töltötték, és próbáltak alkalmazkodni a páratartalomhoz és a hőséghez.

A mérkőzés, amelyet már előre Rumble in the Junge (dübörgés a dzsungelben) címmel hirdettek, eredetileg szeptember 25-én rendezték volna, azonban Foreman megsérült, sparringpartnere, Bill McMurray ugyanis úgy eltalálta, hogy a jobb szeme alatt tizenegy öltéssel kellett összevarrni a bőrt. Az összecsapást elhalasztották, ennek ellenére a körítésként szánt zenei fesztivált szeptember 22-24-e között megtartották, ezen fellépett többek között James Brown, Celia Cruz, B.B. King, Bill Withers, a The Spinners, illetve a The Crusaders is.

A mérkőzést október 30-ra tették. Mobutu gondosan eltitkolta, hogy Kinshasa utcáin azért volt olyan béke és nyugalom akkoriban, mert a helyi nehézfiúk közül legalább ezret elfogatott, és a meccs helyszínéül szolgáló Május 20-a Stadion (ma Stade Tata Raphaël) alatti börtönökbe vetetett,

közülük később elrettentésül mintegy százat ki is végeztetett.

Taktika vs. nyers erő

Előzetesen nem lehetett eldönteni, hogy a mérkőzés mit hoz. Ali mindig is a gyorsaságáról és a technikájáról volt híres, de félő volt, ezek már megkoptak 32 éves korára. És különben is, mit ér mindez egy hírhedt ütőgép ellen, akinek addigi összes sikere a nyers erejében rejlett.

Az 50 ezer néző előtt megrendezett összecsapás első menetét Ali meglepően agresszívan kezdte, provokatív jobbegyeneseivel szurkált ugyan, de ezek nem tűntek túl hatásosnak. A második menettől kezdve Ali taktikát váltott, és teljesen átadta a kezdeményezést félelmetes ütőerejű ellenfelének, aki vérszemet kapva megsorozta a kötelekig hátráló és azoknak dőlő riválist. A rope-a-dope taktika (ahogy később Ali nevezte) sok veszélyt rejtett magában, de Ali nagyon jól védekezett, a karjával és kesztyűjével felfogta a záporozó ütéseket, amik így sok kárt nem okoztak.

Foreman ugyanakkor rendkívül elfáradt ettől a saját maga diktálta agresszív tempótól, emellett riválisa a közelharc során végig belekapaszkodott, így dupla súlyt kellett elbírnia. Ali egy-egy ütéssel ráadásul be is talált a nyitott fedezés miatt, így Foreman arca kezdett feldagadni. Muhammad Ali pedig megkezdte a lélektani hadviselést, hiszen a csata közben olyan szurkapiszkákkal bosszantotta ellenfelét, hogy

Ez minden, amit nyújtani tudsz?

vagy

Azt mondták, olyan erősen tudsz ütni, mint Joe Louis!

Az első öt menet alatt Foreman teljesen elkészült az erejével, ellenfele egyre nagyobb fölényre tett szert. A nyolcadik menetben aztán Ali egy balhoroggal felütötte Foreman fejét, majd egy jobbegyenessel kiütötte. Foreman földre került, ugyan megpróbált még feltápászkodni, de Zack Clayton vezetőbíró beszüntette az összecsapást. Két másodperc maradt a nyolcadik menet végét jelző gongszóig.

Ali, boma ye!

A Guardian öt éve készített egy riportot, amelyben megszólaltatta azt az Olela Shungut, aki tagja volt a mérkőzést előkészítő háromtagú bizottságnak, így közelről ismerte Alit.

A mérkőzés napján mielőtt Ali elhagyta szállodát, bement a fürdőszobába, majd amikor kijött, azt mondta: »Hé srácok, ma este bajnok leszek!« Senki sem szólt. Mindannyian szkeptikusak voltunk

– mesélte.

Elmondta, hogy Alinak nagyon jó benyomása volt Kinshasáról, boldog volt, hogy egy fekete országban léphet szorítóba. „Az emberek imádták őt. Mielőtt megkezdődött volna a csata, csak az ő nevét skandálták. Akkor hozzám fordult, és azt mondta: »Megmondom nekik, hogy megölöm Foremant. Hogy szól ez a ti nyelveteken?« Válaszoltam neki: »Ali, boma ye!« De nem tudta kiejteni, a boma helyett boomot mondott. Próbáltam kijavítani, de végül legyintett, hogy akkor hagyjuk.”

A szurkolókhoz azonban eljutott a hír, így az „Ali, boma ye!”, vagyis „Ali, öld meg!” zúgott a stadionban.

A győzelmet követően kétnapos ünnep vette kezdetét. „A csata után az egész város ivott és táncolt” – emlékezett vissza Olela Shungu.

Foreman: Utáltam és meg akartam ölni!

Foreman évekkel később elismerte, tévesen ítélte meg a mérkőzés előtt ellenfelét, és utána sem tudta sportszerűen elviselni a vereséget.

Utáltam és meg akartam ölni. De ez az ember több volt egy átlagos bokszolónál. Ő volt a legnagyobb

– mondta.

„Miután elvert Zairében, mindenkinek azt mondtam, elcsalták a mérkőzést. Hogy a kötelek direkt lazák voltak, hogy ráfeküdhessen, hogy bedrogozták és az öltözőbe olyan vizet ivott, aminek gyógyszerszaga volt. Aztán, miután megváltozott a természetem, rájöttem, milyen hibát követtem el, és micsoda kárt okoztam ennek a nagyszerű embernek” – tette hozzá.

George Foreman: Muhammad Ali túljárt az eszemen

A legendás bunyós imádja egykori ellenfelét, de bánja, hogy anno kikapott tőle Zairéban.

Ali és Foreman később a legjobb barátok lettek, 1997-ben Foreman segítette színpadra egykori vetélytársát, az akkor már agyon beteg, Parkinson-kór gyötörte Alit, hogy a When We Were Kings (Amikor királyok voltunk) című dokumentumfilmért járó Oscar-díjat átvegye.

Ali volt a legnagyobb ember, akit valaha ismertem. Nem a legnagyobb bokszoló, az túl kicsi kategória

– emlékezett rá vissza Foreman.

Kiemelt fotó: dpa