Minap a közösségi oldalon korábbi edzője, Vereckei István posztolt egy képet, amelyen zokniban, klottgatyában épp olyan keresztfüggést csinál, mint fénykorában. Vereckei képe alá azt a három szót írta: „Újrakezdjük Szilassal!”. 48 évesen tényleg újrakezdi?
Tanítok a szombathelyi egyetemen, külső szakoktató vagyok. Az egyik hallgató megkérdezte, megy-e még a keresztfüggés? Ment. Persze tisztában vagyok a képességemmel és a lehetőségeimmel. Ahhoz, hogy az ember tisztességgel felkészüljön, idő kell. Akkor megint nincs család. Ez az egyik fele. A másik pedig; egyáltalán nem vágyom én erre, csak poén volt az egész.
Dagad az erőtől, egy deka súlyfelesleget nem látni a testén. Eközben ma már egyetlen szeren is el lehet lavírozni évekig, a korhatár kitolódott. Így sem?
Azért ennyire nem!
A magyar férfi torna nem nagyon hallat magáról. Kis rákészüléssel meg tudná csinálni az olimpiai bajnoki gyakorlatát?
Edzek keményen, hetente 3-4-5 alkalommal megyek fitneszklubba, erősíteni, futni, ahogy az időm engedi. Így érzem magam jól, de ahhoz, hogy az menjen, még fogynom kellene.
Ha csak ezen múlik! Mennyit?
5-6 kilogrammot. Mindig is utáltam magamat mérni, de tán 69-70 lehetek most, miközben 63-64 volt a versenysúlyom.
Azért játsszunk el a gondolattal: mire lenne elegendő manapság a 2000-es, Sydney-ben bemutatott gyakorlata itthon és a nemzetközi mezőnyben?
Külföldön semmire, az indultak még kategóriára. Megnéztem egy-két gyakorlatot, amit mostanában csinálnak. Akkora a különbség, mint Magyar Zoli és Berki Krisztián gyakorlata között. Ég és föld a kettő. Tény, azáltal, hogy ma a tornászok egy része egyetlen szerre specializálódott, más lett a sportág. Megnézném például azt a versenyzőt, aki a legutóbbi világbajnokságot gyűrűn megnyerte, mit csinál lovon. Szerintem semmit, miközben én még hat szerre készültem, és egyiken sem lehetett legyinteni rám.
És itthon?
Az országos bajnokságon? Dobogóra biztos.
Az azt jelentené, hogy akár még a válogatottba is vissza tudná magát szívni.
Persze, de minek? Ez csak játék a szóval.
Kizáró okként említette azt is, hogy kevesebb idő maradna a családra.
Száz százalékkal a családért élek. Büszke vagyok rájuk!
Miután csúcsra ért, rendkívül keresett arc lett, feltűnt televíziós show-műsorokban, rendszeresen szerepelt a médiában. Később azt lehetett hallani, hogy anyagilag kicsúszott a talaj a lába alól, majd eltűnt a világ elől. Mi történ a sportpályafutása után?
Az első lépés, amit megtettem, hogy elváltam az első feleségemtől. Nem volt jó a házasságunk. Úgy élni, mint két tesó egymás mellett, annak nem láttam értelmét. Másrészt találkoztam egy olyan társsal, akivel a mai napig együtt vagyok és azt mondom, ilyennek kell lennie a házasságnak.
Időben hol járunk?
2002-ben még megnyertem a világbajnokságot Debrecenben, 2003 elején még elmentem a tatai edzőtáborba. Bementem a terembe, ültem, semmit nem csináltam. Ráébredtem, itt a vég. Megvolt az Európa-, világ-, olimpiai bajnoki cím. Hova tovább 32 évesen? Keresni kezdtem a helyem minden téren. Végül 2004-ben váltam el.
Sikeres sportkarrier, jelentős jutalmak, olimpiai bajnoki járadék, mégis megtört ekkor az élete. Hol hibázta el?
Mostani párom soproni, ezért követtem őt és elköltöztem Budapestről. 2005-től elkezdtem kapni az életjáradékot, ezért felvettünk egy svájcifrank-alapú biztosítással egybekötött hitelt a a családi házunkra.
Kialakult egy jövedelemszintje, életszínvonala megbecsült sportolóként, aztán egyik napról a másikra nullán találta magát. Mivel próbálkozott?
Előfordult, hogy több különböző állást vállaltam egyszerre, hogy meg tudjunk élni, aztán egy hónapon belül mind megszűnt. Például Sopronban ingyenes lehetőséget kaptam egy teremben, ahol elkezdtem felépíteni egy kis tornaklubot. Aztán az ingyenesség hirtelen több százezer forintos bérleti díjjá változott, nem tudtam folytatni. Eközben reklámoztam egy vásárlói közösséget, amit a tagok idővel bepereltek, a cég milliós büntetést kapott – ez is megszűnt. Ekkor jöttem fel Pestre egy kocsmába dolgozni, mert hirtelen kellett valami állás. Egy jó barátom szólt a tulajnak hétfőn, péntek este már ott dolgoztam. Majdnem elsírtam magam az első éjszaka után.
Számos élsportoló küzd ezzel a problémával a pályafutása befejezése után, hiszen hirtelen légüres térbe kerül.
Így igaz. Sportolóként sokkal egyszerűbb minden. Napi, heti, havi időrendbeosztás, világos célokkal. Aztán miközben évtizedeken át naponta 8-10 órán keresztül ki sem jössz a teremből, egyszer csak ott maradsz a semmiben.
A szövetség nem próbált segíteni például egy szakfelügyelői, vagy legalább egy tehetségkutatói állással, hogy megkönnyítse az átállást?
Senki az égadta világon nem keresett.
Miért nem?
Fogalmam sincs. Amíg versenyeztem, addig is magamért küzdöttem, magamnak és az edzőimnek köszönhetem a sikereket, és azt is megtapasztaltam, hogy a pályafutásom után is csak saját magamra számíthattam.
Meddig volt kocsmáros?
Másfél évig. Úgy, hogy mielőtt este mentem a söntés mögé, délutánonként a Lurdy-házban Fitkid-edzéseket is tartottam. Az ottani tulajdonoshölgy kapcsolatai révén mentünk ki 2011-ben Izlandra. A házat kiadtuk, abból fizettük a hitelt.
Izlandon meg lehet élni Fitkid-edzőként?
Nem állítom, hogy meggazdagodtunk. A focit kivéve kint az edzők nem keresnek extrán – legalábbis a torna vagy a tornához közeli sportokban semmiképp. De sokkal nyugodtabb, kiszámíthatóbb életünk volt.
Akkor miért jöttek haza?
A feleségemnek két év után már leküzdhetetlen honvágya lett. Ő otthon maradt Sopronban, én meg eztán másfél évig Svájc és Sopron között ingáztam. Ott a tornasportot úgy építették fel, hogy minden megyében akad egy komolyan felszerelt központ, amely felelős azért, hogy kiválogassák a legtehetségesebb gyerekeket az adott területről. Bázeltől nem messze egy ilyen edzőközpontban voltam edző.
Mivel bízták meg?
Foglalkoztam tornászokkal, versenyzőkkel, hobbitornászokkal, de még gumiasztalosokkal is. A legnagyobb sikeremet is itt értem el. Az egyik alkalommal épp utóbbiaknak tartottam edzést. A csoportban volt egy fekete kisfiú is. Olyan furcsa volt a srác. Csinálgatta, csinálgatta a feladatokat, de olyan furán. Kiderült, hogy egy német orvos házaspár adoptálta, és autista. Az édesanyja odajött az első edzés végén és azt mondta teljesen meghatódva, ő még ilyet nem látott, mert eddig a fia senkinek sem engedte, hogy hozzáérjen. Még az apjának sem, csak neki. Én meg terelgettem erre-arra, a végén még szaltóztattam is, ott meg muszáj olykor fizikai kontaktust kialakítani a tanítvánnyal. Felfogadott személyi edzőnek.
Ha ennyire megbecsülték, miért kellett menni? Nem bírta az ingázást?
Havonta, másfél havonta jöttem haza 48 órára. Egy év után minden búcsúzkodásnál sírt az egész család, hogy apa, ne menj vissza.
Apa Svájcban dolgozott, adta haza a pénzt, ami javarészt ment a ház törlesztőrészletére?
Hajaj! Minden pénzemet megspóroltam. Kajával megrakodva mentem mindig ki, hogy még arra se kelljen csak minimálisat költenem.
Mi történt, miután hazajött?
Amikor a tornasport is jelentős támogatást kapott, a szövetség célul tűzte ki, hogy hazahozza a magyar edzőket külföldről. Az én telefonom mégsem csörrent meg. Ennek ellenére megkerestem Magyar Zolit, hogy tudna-e segíteni. Így aztán az MTSZ támogatásával lettem a soproni klubban szövetségi edző. Teljes mellszélességgel beleálltam a munkába, de gyorsan átláttam, hogy Sopronban nem feltétlenül a szakmaiság jellemzi a klubot. Azért volt fejetlenség, mert senki nem értett a tornához, így nem is kellett senkinek sem felelősséget vállalni semmiért.
Mit tapasztalt?
Olyan rendszerben dolgoztak, amilyen sehol a világon nincsen. Mindenki foglalkozott mindenkivel. Ilyen a tornában nem létezik. Mondjuk A edző volt az első húsz percben a serdülő kettő edzője talajon, utána átment egy másik csoport másik szeréhez. Össze-vissza. Egy miskolci kolléganőmmel próbáltunk változtatni a rossz beidegződéseken, a langyos vízen. A szülők persze hálásak voltak, mert látták, a gyerekeik ugrásszerűen fejlődtek.
Még akkor sem, ha szövetségi edzőként nem került nekik ez egy forintjukba sem?
Azt állították lehetetlen velem együtt dolgozni. A gyerekek sírtak, a szülők botrányt csaptak, levelet írtak az önkormányzatnak, amely nem reagált. Holott a szövetségi kapitány, Draskóczy Imre is írt egy levelet, amelyben jelezte, végre valahára megmozdult valami Sopronban, jó úton haladunk.
Merre vette az irányt?
Ausztria felé. Már a soproni edzősködés alatt szerdánként kijártam – ki látott már ilyet tornasportban, szerdánkén nem volt edzés, mert az edzők nem dolgoztak – edzést tartani. Amikor nem kértek belőlem, több időm maradt, így St. Pöltenben hetente már háromszor tartottam az ottani klubban edzést. Eközben kerestek meg a szombathelyi egyetemről, hogy lenne-e kedvem a három féléves képzésüknek a második félévét leoktatni.
Ismét álláshalmozó lett.
Össze lehetett hangolni a kettőt, ezért semmi gond nem volt ezzel azt leszámítva, hogy heti ezer kilométert autóztam. A vége az lett, hogy mivel Ausztriában is a főállású edzők felé billent a mérleg és én ezt nem tudtam vállalni, ezért az is megszűnt. Maradt a főiskola. Nem is bánom. Sokkal nyugodtabb vagyok, sokkal több energiát tudok a családomra fordítani, most én vagyok a „háziasszony”. Feleségem fogászati vezetőasszisztens egy hatalmas cégnél, rengeteget dolgozik, így a második házasságomból született két lányom napi dolgait én viszem, bevásárolok, főzök, szállítom őket különórákra.
Az idei karácsonyra végre rendeződni látszik az élete. Révbe ért?
Ezt mondanám én is, ha a bank nem gondolkodna másképp, mint én. Találtam egy olyan hölgyet, aki kiszámolta, pontosan mennyivel tartozom, és kiderült, hogy az aktuális magyar jogszabályok szerint már visszafizettem a kölcsönt, míg a maradékot meg a biztosítási rész fedezi. Szóval szerintem már nincs hitelem, de ők még azt állítják, van még tartozás. Most jön a háború.
Az nem fáj, hogy a rövid soproni kaland előtt és azóta sem kérnek a munkájából pont ott, ahol a leginkább otthon érzi magát? Miért nem osztanak szerepet az ikonnak, Csollány Szilveszternek a magyar tornasportban?
Fogalmam sincs. Lehet, hogy a személyiségemet hosszú távon nem lehet elviselni.
Netán túl szókimondó?
Az biztos. De nem tudok őszintétlen lenni, nem szeretnék másképp viselkedni.
Kiemelt kép: Kálmándy Ferenc / MTI
