Egy korszak lezárul. Tizenhat év és kétszázharminchárom mérkőzés jutott nekünk minden idők egyik legjobb és legmeghatározóbb kézilabdázójából, a most 34 éves Görbicz Anitából a magyar válogatott színeiben. A nemzet Görbéje fejezi be, de nem azért, mert nincs benne már annyi; vagy a szövetségi kapitány nem számít rá, hanem egyszerűen csak eljött az idő.
Neve vitathatatlanul összeforrt a modern kézilabdával, a válogatottal két olimpián, hat világbajnokságon és Európa-bajnokságon szerepelt, sőt első négy világbajnokságán a torna legjobb irányítójának választották. A Nemzetközi Kézilabda-szövetség (IHF) jóvoltából Kocsis Erzsébet (1995), Bojana Radulovic (2000 és 2003) és Kulcsár Anita (2004) után 2005-ben ő lehetett a negyedik magyar, akit a világ legjobb női kézilabdázójának választottak.
Sem a szülési szabadság, sem a különböző sérülések nem hagytak rajta komoly nyomot, és noha a sebességéből természetesen vesztett, zseniális passzai, az egyedülálló víziója és vezérszerepe borzasztóan hiányozni fog az éppen generációváltáson áteső, Kim Rasmussen vezette magyar válogatottnak. Gólérzékenységéről és az 1111 góljáról már nem is beszélve.
Sosem kereste a kifogást, önkritikus, 34 évesen is tanulni akar. Nemcsak a magyar kézilabda korszakos zsenije, játékosa, de a klubhűség mintaképe, egy példátlan ember is búcsúzik.
A kezdetek és a vb-ezüst
Görbicz tíz évesen kezdett el kézilabdázni, és már akkor kitűnt a fiatalok közül, így 1997-ben, mindössze 14 évesen a Győri ETO második csapatában játszhatott. Nem sokkal később, 17 évesen a nagy csapatban találta magát, 2001-től pedig kezdő irányító lett, miután a klub akkori klasszisa, Pigniczki Krisztina a Dunaferrhez igazolt.
Többször is elmondta, hogy a győriek legendás magyar szakvezetője, Róth Kálmán fedezte fel. Róth Győrben ma utánpótlás-igazgatóként dolgozik, és célja, hogy megtalálja az új Görbiczet. Az 59 éves szakember a Nemzeti Sportnak idézte fel, hogyan csábította a későbbi klasszist a kézilabdapályára.
(Görbicz) Anitával ugyanazon a lakótelepen laktunk. Egyszer a garázsajtót rugdosta focilabdával. Nem volt nehéz kiszúrni, hogy kivételes a gömbérzéke, és már akkor látszott rajta, óriási tehetség. Másik suliba járt, én meg azonnal szóltam neki, hogy jöjjön át az azóta bezárt Balázs Béla Általánosba. Valahogy így indult a karrierje
– nyilatkozta a szakvezető.
Görbicz hamar tett arról, hogy mint a magyar női kézilabda jövőjéről beszéljenek az esetében. A 2001-es, junior-vb ezüstérmes válogatottban – az akkor még kilences mezszámban játszó fiatal klasszis – az oroszok elleni döntőben nyolc góllal hívta fel magára a figyelmet.
Az Eb-n végül az ötödik helyen végzett a magyar csapat, de Görbiczet egyből felkapta a média, világklasszisnak kiáltották ki. Az igazi áttörést a 2003-as, horvátországi világbajnokság hozta, amikor a Mocsai Lajos vezette nemzeti csapat a döntőig menetelt, és végül máig fájóan emlékezetes meccsen francia győzelem született. Hét góllal vezettünk, de ez sem volt elég.
Mai fejjel Görbicz azt mondta az M4 Sport, a pályafutását összegző műsorában, hogy noha a képeket elnézve még mindig érzékenyen érinti a vereség, szerinte élete legjobbját nyújtotta azon a világbajnokságon.
A lassú süllyedés
A magyar női kézilabda-válogatott azóta sem jutott vb-döntőbe, ám a következő években sikerült az élmezőnyben megragadni. 2004-ben Eb-harmadik, olimpiai negyedik lett Görbicz vezetésével a nemzeti csapat, 2005-ben pedig egészen a bronzéremig meneteltek a magyarok az oroszországi világbajnokságon.
Mocsai után Kiss Szilárd (2004) és Németh András (2005-2008) csapatában is első számú vezér volt Görbe, a klasszis egyéniségekre épülő csapat tagjai remekül dolgoztak együtt. Hiába járt még csak a húszas évei elején, abban a válogatottban már ő volt a legjobb, az ő szava döntött.
Valamilyen szinten biztosan felnéznek rám a csajok, és mivel irányító vagyok, azt kell csinálniuk a pályán, amit én mondok. De ebben a csapatban többek között az a jó, hogy mindenki egyenrangú. Nincs az, hogy mondjuk a jobbszélsőnk nem olyan ügyes, vagy a beállósunk, és akkor ő most lejjebb van a hierarchiában. Mindegyikünk egyforma, de belül mindegyikünk tudja, hol a helye. Ám ezt senkivel sem kell éreztetni. És felesleges szavakba foglalni. Jól kell teljesíteni. Ez a jó a sportban, hogy teljesítmény nélkül senki se vagy
– mondta még a Magyar Narancsnak adott, 2006-os interjúban Görbicz.
Az egyéniségek, a klasszisok szépen-lassan kikoptak a nemzeti csapatból, és elkezdődött egy mai napig tartó, gyengébb, hullámzó eredményességű korszak. 2008-ban, Németh első távozásakor még nem tudtuk, de a válogatott a pekingi olimpiáig (negyedik hely) tudta tartani nemzetközi elitet – azóta egy árva Eb-bronzérmet (2012, Szerbia) tudunk felmutatni a később súlyos betegsége miatt elhunyt norvég sztáredzővel, Karl Eric Böhnnel.
Amikor a válogatott már nem tényező
A fentebb említett, 2012-es érmes helyezésen kívül a magyar női kézilabda-válogatott tíz éve nem tud kievickélni a negatív spirálból. Egy-egy közepesebb eredményt rosszabbak követtek, ám azt nem lehet mondani, hogy a Győrrel időközben mindent megnyerő Görbicz ne tett volna meg az elmúlt években is minden tőle telhetőt.
Kettő olimpián szerepelt, ám az időközben felnövő fiatal mag és az ő klasszisa sem volt elég ahhoz, hogy a londoni (2012) és a riói (2016) olimpián ott legyen a válogatott. Görbicz az M4-en el is mondta, a két kihagyott lehetőség miatt van némi hiányérzete.
Azon a két olimpián nagyon ott lettem volna, az úgy nagyon kerek lett volna. De végiggondolva, így is büszke vagyok a pályafutásomra
– mondta a Győr háromszoros Bajnokok Ligája-győztes (2013, 2014, 2017) klasszisa.
Küzdött, kapart, hajtott, így azért minden aktuális decemberi világversenynek a szurkolók úgy rugaszkodtak neki, bármi is történik, ott van a mi Görbénk, ő majd húzza a hátán a csapatot. 2017 decemberéig húzta. A világbajnoki kiesést követően bejelentette, leadja a lantot, nem lesz 234. alkalommal válogatott.
A magyar válogatottaknál generációt váltanak éppen, ahogy a férfiaknál Nagy László, úgy a nőknél Görbicz Anita hiánya pótolhatatlan veszteség lesz a pályán és a pályán kívül egyaránt. Csak annyit tehetünk, hogy reméljük, nem egy, nem kettő fiatal figyelte, mire lehet képes az ember egy kis tehetséggel, szorgalommal és alázattal.
