„So lonely, so lonely, so lonely” – énekelte Sting a hangfalakból helyi idő szerint fél nyolckor. Nem voltunk egyedül már ekkor sem az Olimpiai Stadionban. Gyülekeztek a Londont, az olimpiai eszmét, a zenét és a kultúrát ünnepeli vágyók a 80 ezres létesítményben.
Merthogy Kim Gavin, a ceremónia rendezője ezt akarta elérni, kimondva is. Gavin eltökélt célja volt, hogy a záróünnepségen a brit popzenét is ünnepeljék. Merthogy a zene Nagy-Britannia egyik exportcikke.
A záróünnepségen fellépő 3500 önkéntes mellett persze azt a 10 490 sportolót is ünnepeltük, akik sikeressé tették a XXX. londoni olimpiai játékokat. Hiszen nagyon is az volt, nekünk különösen. A mieink 8 aranya, 4 ezüstje és 5 bronza minden előzetes várakozást felülmúl, nemcsak a sorok írójáét, aki 7 aranyra számított. London a világ legnagyobb bulijára hív – szólítottak fel a közlemények, kommünikék a záróünnepség előtt.
A magamfajta alig bírta magában tartani a ceremónia előtt négy órával már a kezünkbe nyomott médiatájékoztató tartalmát, azt helyi idő szerint 21 óráig nem lehetett nyilvánosságra hozni. Persze akadt, aki nem tartotta be az embargót, jól követve azt a „hagyományt”, ahogyan a szabályokat az elmúlt 16 nap alatt is megszegték (vagy következményekkel, vagy azok nélkül, ezt még nem tudjuk).
Középpontban a Union Jack (Fotó: AFP)
Aztán a Big Ben elütötte az este 9-et, és megszólalt Emeli Sandé hangja, majd Winston Churcill bújt ki a Big Benből, és felbolydult a „futópálya” a beérkező járművek miatt.
London metropolisz. Egy nagy embertömeg, amely folyamatosan mozog. A helyzet az, hogy ezt nem tudtuk teljesen megtapasztalni, elvégre több százezren hagyták el a várost az olimpia idejére. A záróünnepség első részében épp egy átlag londoni hétköznapot mutattak be a Stomp segítségével, egyáltalán nem véletlenül úgy, hogy mindent újságpapírba csomagoltak – sokat olvasnak a londoniak.
Ebben az évben, amikor II. Erzsébet királynő uralkodásának 60. évfordulóját ünneplik a britek, a szokottnál is erőteljesebb a brit zászló, a Union Jack imádata. A brit lobogó központi látványeleme volt a záróünnepségnek is, és a himnuszt már Harry herceg is énekelte a stadionban.
A Madness is fellépett (Fotó: AFP)
A harmadik blokk az első megőrülést jelentette: utcabál a Madness-szel (Our house), a Pet Shop Boys-szal (West End Girls) és a One Direction (What makes you beautiful) nevű bandával, miattuk „pisilik össze magukat” – minimum – a tinilányok manapság. Hát, persze, hogy a záróünnepség egyik legszínesebb blokkja volt ez.
A Union Jack újabb metamorfózison esett át az este következő szakaszában (a Beatles egyik dalára épülő, a hétköznapokat bemutató színe után, ahol Ray Davies is fellépett), Emeli Sandé hangja pedig valóban elvarázsolta az embert – ő jött ismét ezután.
Aztán a főszereplők, a sportolók bevonultak a stadionba. Már azok, akik még itt voltak Londonban. A mieinktől Pars Krisztián vitte a zászlót, nemrég éppen ebben a stadionban lett olimpiai bajnok – nagyon simán. Mókás volt, ahogy a rendezők a megnyitóhoz hasonlóan futásra szólították fel a vonulókat, bizony, sietniük kellett. Sokan maradtak, sokan érkeztek. A kamera is megtalált jó pár klasszist, többször mutatta például David Svobodát, Marosi Ádám egyik legyőzőjét, az öttusa férfi küzdelmeinek aranyérmesét.
| Számok a záróünnepségről |
|
3500 önkéntes vett részt a műsorban. A vizuális élményeket 317 kilométer hosszú kábelhálózat biztosította. 737 beszállító biztosította a nyitó és záróünnepségek tárgyait, ezek 96 százaléka brit cég. A bevezető, londoni hétköznapokat bemutató részben 108 jármű vett részt. 1167 önkéntes segítette a sportolók bevonulását. 101 arca jelent meg John Lennonnak az est folyamán. 70 799 kis jelzőszerkezet segített a vizuális élményben, ezek a széken hevertek. Összesen 640 000 kocka villogott ezek során. Több mint 300 000 000 ember követte a televízión keresztül a záróünnepséget. |
„Here comes the sun” – ez volt a címe annak a résznek, amelyben indiai dobokkal zenéltek a stadionban. Összesen 303 fehér „doboz” kellett ehhez, utalván a 303 londoni eseményre. Ennyi aranyat osztottak ki az olimpián. Nem kevés, vannak, akik emiatt úgy gondolják, nincs érteke egy aranyéremnek. Szerintünk van.
Sokáig vonultak be a sportolók (Fotó: AFP)
Miután a férfi maratoni verseny eredményhirdetését megnéztük (a harmadik kenyai Wilson Kipritichnek, a második kenyai Kiruinak és a győztes ugandai Steven Kipritichnek a NOB elnöke adta át az érmeket), a 70 000 önkéntesre emlékeztünk (nagy tapssal), akik nélkül ez az olimpia olyan lett volna, mint a kávé meg a Dallas, szóval tudjuk… Nekik is szólt az a fényjáték, amely ezután a stadionra tört.
Hátborzongató volt, hogy Freddy Mercuryt, majd John Lennon Imagine-jét hallhattuk. Utóbbi klip képkockáit Lennontól, amely a dalhoz kapcsolható, még sohasem hozták így nyilvánosságra, Yoko Ono erre az alkalomra tartogatta.
Még mielőtt azt hinnénk, a régmúlt még élő nagy slágergyárosai nem lesznek itt a stadionban, tévednünk kellett: következett George Michael és a Freedom (a maga szokásos stílusában), valamint egy friss szerzeménye, a White Light.
John Lennon is “megjelent” a stadionban (Fotó: AFP)
A Kaisers Chief (a The Who egyik dalával és hatvan robogóval) váltotta George-ot, na és a szupermodellek, köztük Kate Moss és Naomi Campbell, merthogy London a divat városa is egyben. Jött is egy rögtönzött divatbemutató a stadion közepén.
Aztán egyre közeledtünk a jelenhez: Annie Lennox, Russel Brand (ő is egy Beatles-dalt adott elő a gyerekeknek címezve, a Charlie és a csokigyár című film díszletét felhasználva). Nagyon ütött Fatboy Slim megjelenése, mind a fényt, mind a zenét tekintve – ezt nevezik libabőr-feelingnek, főleg a The Rockafeller Skank alatt. Meg Jessie J Price tag-je alatt, hogy egy tiniidol is következzék. Taio Cruz (most már tudom, hogy az övé a dal) Dynamite-ja is odacsapott, az ember nem tudta, hová nézzen, és hogy mozogjon a szűkös újságírói asztaloknál. Igen, ekkor már a lelátón is többen táncra perdültek.
Összeálltak – a Spice Girls (Fotó: AFP)
Hátravolt az egyik kakukktojás. Nem is kicsi. Minden idők legnagyobb brit női együttese, a Spice Girls. A Wannabe-t rutinból lenyomták. A Spice up your life alkalmával már totális ováció következett. Beady Eye Liam Gallagherrel kissé kevésbé volt hisztérikus a lányoknál a Wonderwall alatt.
Miután megbeszéltük az időjárás aktuális kérdéseit (van önkritikája és humorérzéke az angoloknak, de legalábbis a rendezőnek), emlékezhettünk a Brian élete című filmre, elvégre Eric Idle elénekelte az Always look on the bright side of life című dalt. Vagyis nem ő énekelte, hanem az egész stadion.
Hogy az olimpia hivatalos dala, a Survivor slágerré vált-e vagy sem, mindenki eldöntheti, egy biztos: a Muse lenyomta a záróünnepségen. Aztán Freddie Mercuryval “feleselt” a közönség, és miután a legenda eltűnt a képernyőről, előlépett Brian May és Roger Taylor.
Nagy volt a buli a játéktéren (Fotó: AFP)
Hogy a riói olimpia hivatalos dala jobb lesz-e, mint a londonié, nem tudjuk. Ezt Eduardo Paes, Rio de Janiero polgármestere tudná megmondani, ő vette át az olimpiai zászlót a görög és az olimpiai himnusz elhangzása után Jacques Rogge-tól és Boris Johnsontól, London polgármesterétől. Ezután rövid brazil nemzeti percek következtek karnevállal és Pelével.
Sebastian Coe, a londoni szervezőbizottság elnöke megköszönte az önkéntesek, a sportolók, London munkáját, a legnagyobb tapsot az önkéntesek említésekor kapta. Úgy érzi, a város és Nagy-Britannia is bizonyított.
Rio de Janeiro polgármesterénél az olimpiai lobogó (Fotó: AFP)
Jacques Rogge, a NOB elnökének beszéde után (melyben kiemelte a brit vendégszeretetet) aztán szétnyílt az olimpiai fáklya.
De még hogy! A Take That előadása alatt! A legsikeresebb brit fiúzenekar (Robbie Williams nélkül) annak ellenére vállalta a szereplést, hogy egyik tagjuk, Gary Barlow gyermeke halva született a hét elején. A Rule the World alatt jött a tűzijáték és kis elérzékenyülés (nem rossz szám, na, és az előadás is remek volt).
S, hogy ezután mi maradt hátra? A legfontosabb: a láng nem sokkal később kialudt.
A fináléba a The Who érkezett slágereivel, köztük a My generationnel. Merthogy „Inspire a generation” – szólt a szlogen a londoni olimpián.
Nos, mi magyarok biztosan inspiráltuk a fiatal generációt a 17 érem kitermelésével.
Nem elvesztegetett idő sportolni. Sőt, felemelő kiváltság. Mint ahogyan egy olimpiáról is tudósítani.
Köszönjük, London!
