Gyarmati Andrea: Majdnem kint maradtam Amerikában

Ebben a Covid-őrületben a rendelőben egyszerre szól négy telefon, beszél hozzám az asszisztensnőm, és nyomják a gombot az ajtónál az új érkezők. Érthetően türelmetlenek a szülők. A türelmetlenség persze további türelmetlenséget szül, de igyekszem fegyelmezetten válaszolni minden kérdésre, próbálok megfelelni minden kívánságnak.

Csak közben a hangzavarban veszni érzem mindazt, amiért imádom a körzeti orvosi munkát.

Azelőtt, ha valakinek beteg lett a gyereke, mindenféle előzetes telefonálgatás nélkül bejöhetett rendelési időben, kivárta szépen a sorát, és az alapos vizsgálat után jutott idő arra is, hogy megbeszéljük a teendőket.

Ha bizonytalan voltam akár a diagnózisomban, akár abban, hogy érthetően magyaráztam-e el mindent, este meglátogattam még a családot.

Sőt, ha a szülők nem akartak a beteg gyerekkel bejönni a rendelőbe, felhívtak, és vizitáltam az otthonukban.

Nemhogy mobiltelefon, még a vonalas telefonra szerelhető üzenetrögzítő sem létezett, illetve utóbbi már igen, de mi nem hallottunk róla.

Akkoriban épp azzal kacérkodtam, hogy néhány évre külföldön vállalok munkát.

Megszereztem a szükséges papírokat, letettem a vizsgákat, és a nyári szabadság alatt kettesben a fiammal kirepültünk Amerikába körbenézni. Édesapám testvére 1940 óta New Yorkban élt, vagyis volt hol laknunk.

Megmutattam Mócinak a gyönyörű várost, és elmeséltem neki a családunk összes ottani történetét.

„Tényleg élhetnénk itt is, anyuci?” – kérdezte a fiam kitágult pupillával, ami, mint tudjuk, minden korban a vágyakozás fizikális jele.

„Élhetnénk. Sőt, én 1956-tól 1958-ig itt is laktam Évával és Dezivel.” (Móci hívta így a szüleimet.)

„Hát, én szívesen járnék ide iskolába” – tette le a voksát Móci.

És bizony én is egyre nagyobb kedvet éreztem egy amerikai munkakalandhoz.

De aztán megijedtem a „rettentő messzire az otthontól” érzéstől és attól, hogy mi is lesz velünk kettesben abban a metropoliszban a sűrű szövésű családi háló nélkül. S féltem attól is, hogyha megszokom az amerikai rendszert, hazatérve állandóan elégedetlenkedem majd. De legfőképpen az a szentimentális és önsorsrontó gondolat pörgött a fejemben, hogy engem Magyarország képzett ki, győzelmek után a magyar himnuszt játszották nekem, vagyis kutya kötelességem magyar gyerekeket gyógyítani. (Ma már azt mondom, lehettem volna bátrabb, bevállalósabb.)

A dilemma csúcspontján Móci talált rá az ideális megoldásra. Banana flipp nevű fagylatkölteményt ettünk egy bevásárlóközpontban, amikor így szólt a fiam: „Anyuci, rájöttem, mit csináljunk. Értem, hogy haza akarsz menni, rendben, de akkor toljuk át Budapestre mindazt, ami itt tetszik nekünk.”

Ma sem tudnék jobb megoldást.

Mindent sajnos nem tolhattam haza, de néhány tárgyat azért összevásároltam, köztük egy példányt a Magyarországon tényleg teljesen ismeretlen telefonos üzenetrögzítőből. (A nagybátyáméktól kaptam ajándékba, miután lelkesen ecseteltem, micsoda könnyebbséget jelentene a munkámban egy ilyen kütyü.)

Hazatértünk után a szerkezetet annak rendje és módja szerint beüzemeltük az óbudai lakásunkban, a bejelentkező szöveget Móci mondta föl, így hangzott: „Jó napot kívánok. Ez egy üzenetrögzítő. Sajnos nem tudunk a készülékhez jönni. Kérjük, hagyjon üzenetet a sípszó után.”

Terveztem, hogy a „nem vagyunk itthon” szöveg is a szalagra kerül, de végül eltekintettem tőle, nehogy valaki betörésre való felhívásként értelmezze.

Rém menő szerkentyű volt ez a rögzítő, ugyanis, ha bárhonnét felhívtam, egy általam előállított hangkóddal meghallgathattam az üzeneteket, és nem kellett odavissza autókáznom a VII. kerületi rendelő és a III. kerületi lakás között.

Sokak számára okoztam derűs pillanatot, amikor különböző telefonokba füttyögtem és hangos puszikat dobáltam – ugyanis ez volt a visszahallgatási kódom. És történt kevésbé vidám sztori is, ami évekre elvette a kedvemet a rögzítő használatától.

Egy alkalommal a következő üzenet várt: „Doktornő, doktornő, nagyon beteg a Pisti! És nem otthon vagyunk, hanem a nagyinál!”

Szerencse, hogy megismertem az anyuka hangját, és még arra is emlékeztem, hol lakik a nagyi.

Rohantam a gyerekhez, tényleg rémes állapotban volt, elláttam. És csak este, odahaza kezdett rázni a hideg: mi lett volna, ha ők azt hiszik, hogy hamarosan érkezem, ám én nem tudom, ki az a Pisti, ki az anyukája, s hol lakik a nagymama? Vékony a jég, ha beszakad, származhat belőle komoly baj.

Változtattam is a bejelentkező szövegen: „Jó napot kívánok, ez egy üzenetrögzítő, melyen üzenetet hagyhat Gyarmati Andreának, mivel most nem tudok a készülékhez jönni. Kérem, mondja el, kit, pontosan hol és miért kellene megvizsgálnom. Legyen kedves megadni a telefonszámát is, hogy visszahívhassam.”

Néhány nap múlva a szokásos szerdai napunkon meglátogattam az egyik kis páciensemet. Ott az egész család, láthatóan izgatott állapotban.

„Tegnapra vártuk, Andrea” – így a nagymama, aki a főnök a csapatban.

„Szerda a közös napunk. Miért jöttem volna tegnap? – kérdezek vissza csodálkozva.

„Mert hívtuk.”

„Engem? Hol?”

„Az otthoni telefonján, és azt tetszett mondani, hogy nem tetszik otthon lenni, de a rögzítő mindjárt értesíti önt.”

Na, ettől végképp úgy megijedtem, hogy hónapokra kiiktattam az amerikai szuperkütyüt.

A fönt már emlegetett mostani Covid-őrületben már nincs üzenetrögzítő, valaki mindig akad, aki felvegye a rendelői telefont, és egyeztessen, felvilágosítást adjon, megnyugtasson. És végül is: kütyüvel és anélkül is ez a lényeg.