Vannak, illetve inkább csak voltak a net előtti világban, akik mindenhonnan képeslapokkal bombázták az ismerőseiket. Én viszont úgy voltam vele, hogy valaki úgyis mindig kimarad, megbántódik, egyszerűbb senkinek sem küldeni.
De néha persze kivételt tettem.
1972-ben is népes delegáció tagjaként érkeztem meg Münchenbe, életem második olimpiájára.
Naponta kért meg hol ez, hol az a vezetőségből, hogy ugyan legyek már kedves aláírni néhány képeslapot, amit fontos embereknek küldünk közösen erről a felemelő eseményről, mert jó, ha tudom, hogy azok a nagy emberek odahaza elvárják ezt a figyelmességet.
Épp edzésre igyekeztünk, amikor Laci bácsi, az úszószövetség akkori elnöke egy egész paksamétát tolt elém, hogy „írd már alá Anduka”.
A türelmes odakanyarintás részemről alaposan átgondolt cselekedet, ugyanis tisztelem a betűket: a mai napig szeretek olvasni és szeretek szépen írni. Az olvashatatlan betűk számomra a megbecsülés hiányát jelentik, ezért az aláírásomra különösen kényes vagyok (olykor meg is jegyezik a betegek és a gyógyszertárosok, hogy azon kevesek egyike vagyok, aki orvos létére olvashatóan ír).
Szóval lezajlik a müncheni olimpia, hazajövünk. Ünnepel bennünket az ország, jólesik, nem mellesleg férjhez megyek és elkezdem az egyetemet.
Egy nap jókora borítékot találok a postaládában, a feladó a Miniszterelnöki Hivatal.
A borítékban levél:
Kedves Andrea!
Olimpián elért eredményeihez szívből gratulálok.
A versenyekről küldött képeslapnak nagyon örültem. Az aláírások közül egyedül az önét voltam képes elolvasni. Kérem, tolmácsolja köszönetemet a többieknek is.
Üdvözlettel: Kádár János.
Sosem voltam semmilyen rendszer nagy híve, de megdobbant a szívem, hiszen mégiscsak az ország vezetője írt nekem.
De azt a mai napig nem tudom, hogy rajta kívül ki más kapott abból a képeslap-pakkból.
