Gyarmati Andrea: Szekrénybe ütköztem a nyílt utcán

Állok a könyvespolc előtt, és nem tudom, mit, kit válasszak, amivel, akivel a következő néhány napomat töltöm a szabadságom alatt.

Persze ilyenkor is csöng a telefonom, hogy adjak tanácsot vagy épp csak megnyugvást a kis betegeimnek és a szüleiknek; ennek jobbára  örülök, mondván, „de jó, hogy még mindig szükség van rám”, néha viszont morgok, hogy „tessék már kicsit békén hagyni”; végül rendre elgondolkozom, hogy most épp panaszkodom vagy hencegek önmagamnak, ami olyan faramuci, hogy elnevetem magam, s ettől helyre is zökken a lelkem.

Az olvasás azóta a legkedvesebb időtöltéseim egyike, hogy az A betűt képes vagyok megkülönböztetni a B-től.

Gyerekkoromban jóval lassúbb volt az élet, mint manapság; könyvek vettek körül, a szüleim is állandóan olvastak, még az ágyba is magukkal vitték az aktuális kötetet.

Első olvasásélményem az, hogy ovis koromban fekszünk apuval egy nagy fa árnyékában Zánkán, ahol én nyaraltam, s apu lejött látogatóba, és felolvas nekem. Az érzést, hogy milyen jó apuval lenni, és milyen jó, ahogy olvas nekem, ma is könnyedén felidézem magamban. És persze eszembe jut, hogy édesapámat az ő szülei miképpen vették rá az olvasásra.

Apu vad, örökmozgó gyerek volt, nem bírt megmaradni egy helyben, egész addig, míg rátalált az első indiános könyvére, és beszippantotta a harc, valamint az, hogy a jók győznek a rosszak ellen.

Nagyapám könyvkiadással foglakozott, a két fiúcskát a nagymamám nevelte, aki próbált ragaszkodni ahhoz, hogy a gyerekek kezébe kizárólag minőségi irodalom adható. Természetesen elhűlve pillantotta meg apunál az Old Shatterhandot, és futott nagypapához segítségért: „Béluska, ez nem irodalom, ettől nem fog fejlődni Dedike.” Mire nagypapa: „Ugyan, Nellike, ne izgasd magad, szeresse meg a gyerek a betűket, az olvasást, aztán majd eljut a magasirodalomhoz is, meglásd.”

És nagypapának igaza lett: apu lényegében a halálig sokat és élvezettel olvasott. Már nagyon beteg volt, nehezen mozgott, sokat szomorkodott, de még ekkor is mosolyogva mondta, hogy „de jó, hogy vannak könyvek, olyanok, mintha élnének, képesek orvosolni, elfelejtetni a fájdalmat”.

Szóval állok a könyvespolc előtt, s azon töprengek, hogy valami újat válasszak vagy régit olvassak újra. És eszembe jut Hegedűs Géza bácsi, aki sok éve egy rádióműsorban azt mondta: nemcsak olvasni jó, hanem újraolvasni is. „De, hát mi a jó abban, amit már ismerünk?” – értetlenkedett a riporter. Mire Géza bácsi: „Minden újraolvasás más, hiszen az olvasó már máshol tart a maga életében, mint korábban, így új tanulságokat képes levonni.” Megjegyezte még: „A könyv, amit nem érdemes újraolvasni, az elsőre sem érdemelte meg a figyelmünket.”

Ezt hallva határoztam el, hogy a kedvenceimet időről időre újraolvasom.

És persze keresem, miből lehet új kedvenc.

A minap meglátogattam az egyik kis betegemet.

Leparkoltam, és battyogtam a házuk felé, amikor a Péterfy Sándor és a Huszár utca sarkán megláttam egy kék, üvegajtós szekrényt, tele kötetekkel. Felirat hirdette, hogy Erzsébetváros Önkormányzata Kultúrnegyedében járok, s ez itt az „Egy könyvért cserébe százat” akció. Melynek lényege, hogy hozd el otthonról azt a könyvet, amit már nem olvasol, de másnak még örömet okozhat, cserébe vidd magaddal azt, azokat, melyek megtetszettek.

Kis páciensemnél megejtem a vizitet, s mire hazaérek, már kész is a terv, hogy mit cserélek mire.

És valahogy sokkal jobban érzem magam a bőrömben.