Kultúra

Matiné: Rengeteg múlik most az apa nyálán

„Addig talán nem kezdek el írni, mert ugyebár nem mindegy, hogy melyik családról írok regényt, érted?” Tessék Gerlóczyt olvasni! Matiné.

A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek. Egy hét volt hátra abból az életből. Becsatoltam a biztonsági övemet, felhajtottam a tálcát, és az ülésemet függőleges helyzetbe állítottam. Az Etna havas csúcsa szikrázott a napsütésben. Dagadt felhők heverésztek a gömbölyű égen, árnyékuk az alvó vulkán robusztus oldalára vetült. Odalent kúsztak a hernyónyi buszok, fegyelmezett libasorban araszoltak az autók a sztrádán, idegesen szaladgáltak a fürge robogók a belváros utcáin, a kikötőben fekete füst csapott fel egy Málta felé induló komp kéményéből, tankerek, hadihajók érkeztek, fehér szárnyak raja körözött az apró halászhajók felett. A magasból minden olyan egyszerűnek és szépnek tűnt. Az ilyen pillanatok ragadtak magukkal igazán, ezekben az életemen kívüli pillanatokban éreztem otthon magam, távolodás vagy közeledés közben, amikor végre egyedül voltam, amikor végre egyedül lehettem. A hegy lassan fordult, mint egy elnagyolt díszlet egy hatalmas színpadon. Ahogy néztem, mintha önmagamba néztem volna, csend volt, több milliárd tonnányi csend.

A mellettem ülő asszony rémülten nézett ki az ablakon, és húsos kezével megszorította a férje húsos kezét. A szemüveg lencséjén át jól láttam gesztenyebarna szemét, a pupillája összeszűkült, és ez a kis bolygó úgy fénylett, mint a lakk. Alacsony, tömzsi emberek voltak, két jegygyűrű, bordó pamutpulóverek, hazafelé tartottak Budapestről. Az asszony félt, féltette az életüket, amelynek biztonságos állandósága már csak egy karnyújtásnyira volt tőle. Irigyeltem ezt a félelmet, ezt az otthont, ezt a lakkszínű bolygót, de idegenkedtem is tőle. Túl sok volt belőle, túl sok volt ebből odalent. A táj színeit néztem, homoksárga és bozótzöld, a tenger sötétjét, mely a narancsfás partoknak feszült, és a gépünk szárnyas árnyékát, amely nagy sebességgel suhant át a koszos város felett. Ott vagyok abban az árnyékban én is, gondoltam, az én testem is, ez a csekély kis súly, egy rágcsáló, egy kártevő súlya. Hamarosan elszabadulok ott lent és rágcsálom ezt a vidéket, ahogyan a többiek, rohangálok itt fel és alá és kárt teszek, egy kártevő vagyok, egy átlagos példány a hétmilliárdos túlszaporulatból.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A gép rázkódni kezdett, lehunytam a szemem, és kerestem egy helyet, ahol megnyugodhatok. A párás levegőben levelek hullottak a banánfáról. A lomb eltakarta a kéklő hajnali eget. A vastag gyökereken termeszek vonultak. Rizs főtt, tea főtt. Virág és gyümölcs, friss víz és füstölő illata terjengett. Madarak és bogarak neszeztek, langyos fuvallatok hátán levelek kergetőztek. A szerzetes csupasz, barna vállán megfeszültek az izmok, a kezében seprű, felnézett. A hegy mélyébe látott. A szeme fehérje, mint a friss hó, elolvadt bennem. Mit látott, mit láttam én? Az embert, mielőtt megszületett volna. Az embert, mielőtt elrontották és elromlott volna. Valamit, ami egykor nélkülem is létezett. Sepertük a leveleket, beszélgettünk a szerzetessel, mint a fák lombjai, a levelek meg eközben az agyagos földre hulltak. Ott lenne a helyem, ez nem is kérdés, gondoltam, egy olyan helyen, ahol az emberek hegyek, fák, források, semmi keresnivalóm nincs és nem is volt itt soha, és mégis, tudom, örökre itt ragadok.

A gép kereke csikorogva földet ért, a gondolataim medrébe beömlött és azon nyomban meg is kötött benne a beton, és a civilizáció látványától a légzésem megtelt az ismerős szorongással.

Gerlóczy Márton

Megvártam, míg a sok ideges ember mint fogkrém a zárt tubusból, megpróbálja elhagyni a gépet, ellenőriztem, megvan-e mindenem, szemüveg, e-book-olvasó, útlevél, udvariasan elköszöntem a személyzet tagjaitól – akiknek csak rózsaszín, gömbölyű fenekét láttam az utazás során, amikor hajnali félálmomban megcsapta az orrom az a parfümös légáramlat, amit a széksorok között elsuhanva kavartak –, aztán szépen, komótosan átsétáltam az utashídon, végig az izzadtság- és tisztítószerszagú folyosókon, a csomagokra várakozók között, a dagadt törpéket, az olvadt sajt és az őrölt kávé illatát követve. Két órám volt a busz indulásáig. Megtaláltam a kocsiállást, Pozzallo–Modica– Scicli–Donnalucata, vettem egy jegyet, 9,20. Családok kerülgették egymást a zebrán, parkolóból ki, parkolóba be, a fiatal férfiak vastag kötött, az apukák vékony bőrsapkában, az asszonyok sapka nélkül, festett, csillogó hajjal, szépen megfésülködve. A parkolón túl az Etna csúcsát néhány apró felhő csipegette, mint a kalauzhalak a nagy ragadozót, az ég kék színskála vásznaként feszült a hegy és a sztratoszféra között, pasztell, ultramarin, messze-kék. Visszamentem az épületbe, vettem egy arancinót, egy kávét, kiültem a napra, és nagyot haraptam a kerozinszagú reggel levegőjébe. Izzadságcsepp folyt végig a hátamon, a pulóvert levettem, felhívtam anyámat.

– Marcikám?

– Szia, Mamika.

– Édes Marcikám, ott vagy?

– Itt vagyok, igen, a reptéren vagyok.

– Gyönyörű? – kérdezte anyám. A hangja, mint a szélcsengőé, csendült, csilingelt, zengett, a fülem bedugult az öröme áramlásától. Anyám hangja volt ez, valami állandó és örök, a hang, amelybe a világra nyitott életem zárva volt, az örömének hangja: mint a tavasz, mikor rügyezni és zöldellni kezdenek a fák, és énekesmadarak lepik el a lombjukat, gyanta fakad ki a kérgek közül, minden fényesen ragyog, az élet utat tör magának feltartóztathatatlanul, az öröm hangja, hogy amikor nekem jó, akkor anyámnak is jó.

– Gyönyörű? Micsoda, a reptér? – kérdeztem vissza.

– Nem, hát nem a reptér, na! – mondta babusgató hangján. – Szép idő van?

– Szép. Süt a nap, 19 fok.

– Jaj, de jó neked! Itt nagyon hideg van, és ez a konvektorocska rémesen kattog, mindegy, Danika majd megnézi.

– Hogy van a lábad? – kérdeztem.

– Hát eléggé fájdogál, a fene vigye el! De voltam egy orvosnál, fantasztikus, te azt nem tudod elképzelni, mennyire fantasztikus ember, egy tündér, egy jóságos, egy csodálatos ember, na! Hova mész pontosan?

– Sciclibe.

– Hol van az?

– Innen délre. Mindegy. Majd küldök képeket.

– És hol fogsz lakni?

– Kivettem egy kis, kétszobás, emeletes lukat egy szűk sikátorban. Egy hónapot biztosan maradok, aztán majd meglátjuk.

– Mikor jössz vissza?

– Nem tudom. Ha tetszik, ha tudok dolgozni, maradok.

– De nincs jegyed visszafelé?

– Nincs. Majd veszek, ha már tudom, hogy mikor jövök.

– Zsófika mikor megy hozzád?

– Huszadikán. Öt nap múlva.

– De akkor miért nem mentetek együtt?

– Mert egyedül is lennem kell, hónapok óta nem voltam egyedül.

– Találkoztam tegnap a Horváth Ágival, biztos emlékszel rá, a Gosztonyi Nóra férjének a nővére…

– Nem, nem tudom ki az.

– A Horváth Ági?

– Sem a Horváth Ágiról nem tudom kicsoda, sem a Gosztonyi Dóráról vagy a férjéről vagy a nővéréről.

– Nóra, Gosztonyi Nóra, nagyon szép művészettörténész lány, az Elekes bemutatóján tuti, hogy találkoztatok.

– Mi a lényeg?

– Szóval, az a lényeg, hogy nagyon tetszett neki a könyved.

– Kinek?

– A Horváth Ági anyukájának.

– Tessék? Az ki?

– Nem tudom, valamilyen Júlia, egy nagyon okos, nagyon kifinomult, egy igazi úrinő, nyolcvankét éves, mindennap egy kilométert sétál, színházba, moziba jár, egy tündéri nő.

– Anyuka! – vágtam közbe. – Miről beszélsz?

– Jól van, csak mondom, mert ennek a nőnek, ha valami tetszik, az…

– Nem tudom, kiről beszélsz, nem tudom kik ezek, érted?

– Na, pukkancs, rendben. Érezd nagyon jól magad! Zsigukával beszéltél?

– Nem beszéltem Zsigukával, mert nincsen telefonja két éve.

– Most van valami kis telefonkája, amit a Rozitól kapott. Vagy azt már elhagyta, nem tudom! Írjál neki, mert nagyon el van kámpicsorodva, megint veszekedtek a Stephyvel tegnap.

– Áprilisban apuka lesz, bassza meg! Egy telefonja nincsen, egy telefonra nem tud vigyázni, elhagyja, ellopják, eladja, mit akar ez, gyereket, komolyan?

– Na, hülyeségeket ne beszélj, ez most már mindegy.

– Igen, ez már mindegy.

– Segíts neki, rád hallgat.

– Dehogy hallgat rám. Igazad van, igazad van, ezt mondja, aztán mindig az ellenkezőjét csinálja, dehogy hallgat rám. Csak úgy tesz, mintha hallgatna – mondtam.

Pár hónappal korábban a huszonhárom éves öcsém felhívott, hogy el akar mondani valamit, azonnal megéreztem, hogy a mindössze húszéves barátnője terhes. Mit mondhattam volna! Bólogattam. „De hát anyám is húszévesen szülte a Danit!” De hát anyád is, igen, ő is, ez igaz, mondtam, és bólogattam, miközben a gyerekre gondoltam, és arra, hogy erről ő nem tehet, megint egy ember, aki majd semmiről sem tehet. Biztosan gyönyörű gyerek lesz, tehetséges meg okos, gyönyörű drogos, tehetséges alkoholista, szikrázóan okos fekvőbetege valamelyik pszichiátriai osztálynak, akit a szülei mindennél jobban szeretnek.

– Akkor is hívd fel! Ma lesz az esküvő, ugye tudod?

– Tudom. Majd felhívom később.

– Nemsokára indulunk apukáddal, jó messze van az a Barcs, te voltál már ott?

– Nem.

– És akkor karácsonykor nem leszel itt?

– Négy éve nem voltam otthon karácsonykor, nem tűnt fel?

– Dehogynem tűnt fel. Igazság szerint irigyellek, de ne mondd senkinek.

– Kinek mondanám? Nem akarok én mondani senkinek semmit, dolgozni akarok.

– Akkor ezt fogod most írni, ezt a családi ügyet?

– Előkészítem. És várok. A DNS-tesztünk várhatóan január elején–közepén készül el, éppen tegnap este kaptam levelet a cégtől, hogy Feri nyála megérkezett az amerikai laborba. Innentől számítva körülbelül három–négy hét. Addig talán nem kezdek el írni, mert ugyebár nem mindegy, hogy melyik családról írok regényt, érted?

– Értem. És ebből a DNS-micsodából ki fog derülni?

– Hát, remélem, meglátjuk.

– Mi fog kiderülni pontosan?

– Azt remélem, kiderül, hogy ki volt a Feri nagyapja, a nagyapám apja, vagyis, hogy ki az én dédapám, és hogy nem viseljük-e valaki másnak a nevét.

– Nagyon izgalmas.

– Az, izgalmas!

– Apukád azt mondta, nagyon örül, hogy ilyen közel kerültetek most egymáshoz. Igazság szerint én is nagyon örülök.

– Ja, én is örülök.

– Azért vannak neki jó tulajdonságai is.

– Kénytelen vagyok beszélni vele, mert az ő apja az én nagyapám, igaz?

– A Feri bácsi egy csodálatos ember volt.

– Igen, kösz, ezt már sokszor hallottam. Csakhogy én nem ismertem, szeretném megismerni, ahhoz viszont előbb rendet kell tennem ebben a felfordulásban – mondtam, aztán elköszöntem anyámtól, aki az egészből nem sokat értett. DNS-teszt? Az vajon micsoda? Feri bácsi, idősebb Gerlóczy Ferenc, az apai nagyapám csodálatos ember volt, mondta anyám. Amikor meghalt, még nem volt a nagyapám, még nem tudtam, hogy a nagyapám volt, azt sem tudhattam, hogy létezett, én csak három évvel a halála után ismertem meg a fiát, vagyis az apámat.

Az arancino reptéri minőségű volt, nem olyan sűrű és gazdag, mint az óvárosok pékségeiben, de azért kellemesen kibélelte a gyomromat, elszívtam egy cigit, néztem a vulkánt, és arra gondoltam, enni fogok, ahogyan tavaly, amikor két hétre eljöttünk ide Zsófival Trecastagniba, az Etna lábánál fekvő kisvárosba, és főztünk és ettünk és vásároltunk és ettünk és étterembe jártunk és ettünk, minden olcsó volt, egyszerű és tökéletes, két hétig csak ettünk és szerettük egymást. Írni és enni fogok.

Gerlóczy Márton

Néztem a vulkánt, és a látvány megnyugtatott. Minden káprázat itt, ez a szédült rohangálás fel és alá esetleges, és egy tűzhányó közelében ez az érzés ellazító. Valaha ez érdekelt engem, gondoltam, a vulkánok, a földtörténet, a geológia, a naprendszer, a világűr, az ember előtti, az emberen kívül eső és az ember utáni idők. Az anyag érdekelt, az egymásra ható erők, a távolságok, a tér és a tájolás egy mértani közép felé, amely én voltam, mert én gondolkodtam rajta, de valahol máshol. Azt a helyet kerestem, de ehhez a kutatáshoz csendre és időre lett volna szükségem, ezt viszont nem kaphattam meg. Nem haladhattam lépésről lépésre nyugodtan, megfontoltan, kiegyensúlyozottan, terveket követve, a családom nem így működött, minden egy őskáosz felé gravitált, ahonnan aztán időről időre kitört valami, valami a káoszból, amit aztán izzó elégedettséggel művészetnek neveztek. Másnak nem volt helye, másra nem jutott idő. Nem tudom, mi lettem volna, de valami más lettem.

Gerlóczy Márton: Fikció 1.  – A katlan

Scolar, 2021

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.