Van pár sztorim, amit gyakran, nagyokat kacagva felemlegetett; hadd osztok meg közülük nem többet, csak hármat.
Ötödévesek voltunk. Abban az évben a gyógyszertan volt a mumus. Hiába mondogatták, hogy aki az első két év szigorlatain túljut, azt már a Jóisten sem menti meg a diplomától, szorongtunk rendesen. Ráadásul minden szemeszterre jutott buktató tárgy.
Szóval tanultuk szorgalmasan a gyógyszertant.
A rettegett vizsga napján zuhogott az eső. Ábécé szerint hívtak be minket a folyosóról, így elég hamar és sikeresen túlestem a vallatáson. Aztán bennmaradtam a teremben, ami lehetőséget kínált súgni a többieknek.
A professzor azt kérdi Kati barátnőmtől, hogy ez meg ez a növény, melyből az meg az a gyógyszer készül, a növényhatározó szerint mely csoportba tartozik. A vizsgázónak fogalma sincs a válaszról, szeme sarkából kétségbeesetten tekint rám. Kapcsolok, hogy adott növényke az ernyősvirágzatúak, az ambrella rendjébe tartozik, és bőszen mutogatok az esernyőmre.
Kati arca földerül, s kivágja: „Pinacaea!” Vagyis hát fenyőfélék.
Kár, hogy nem csupán mondén, hanem hibás is az asszociációs lánc első szeme.
„Kedves kolléganő – szól a prof, aki persze látta a mozdulatomat, s dekódolta a jelzést és annak félreértését is –, eggyel odébb!”
Kitör a röhögés.
A második történetem helyszíne a szülészet-nőgyógyászat államvizsga.
A delikvens kínlódik. A vizsgáztatók, akiket zavar a tudatlanság, de hatodévben már nem igazán buktatnak, unják a nyűglődést, bedobják a mentőkérdést:
”Mi a teendő atóniás vérzésnél?” Értsd: szülés utáni vérzésnél. A helyes válasz az lenne, hogy „exstirpálni”, vagyis eltávolítani a méhet, nehogy az anyuka elvérezzen.
Ki szörnyülködik, ki kínjában nevet.
A harmadik sztorim: ortopédiagyakorlat a Klinikán. Gyerekeket vizsgálunk.
A gyakorlatvezetőnk, akit imádunk és a kedvéért késő délután is egytől egyig hajlandóak vagyunk átvergődni Budára, a Karolina útra, a kórtermekben mutatja meg hétről hétre, amit tudni érdemes.
Az aktuális téma a gerincferdülés, annak formái, többek között az úgynevezett nem valódi görbület, amikor a lábak közti hosszkülönbséget próbálja meg kiegyenlíteni a beteg. Ilyen esetben magasítás kell a rövidebb végtag alá, ettől kiegyenesedik a gerincgörbület. Mindehhez pontosan meg kell mérni az alsó végtag hosszát, fix, csontos pontokat választva alapul.
Magyaráz a doktorunk, hogy a belboka csúcsa és a csípőcsont (latinul spina iliaca anterior superior) kiemelkedése a megfelelő két hely.
Maga a mondat így hangzik:
Mérd meg a spina s a belboka távolságát!
Mire a vizsgált gyerek riadt édesanyja megszólal: „Doktor úr, ez a gyerek kisfiú!”
Nekünk pedig vöröslik a fejünk a kitörni készülő nevetéstől.
S hogy ki az, aki gyakran és nagyokat kacagva felemlegette ezeket a félrehallós sztorikat?
Apáink jóban voltak, így mi is sokat voltunk együtt már kiskorunktól; ő a színházas történetekkel kápráztatott el engem, én az uszodásokkal meg az orvoslásosokkal őt.
Jó utat, Marci.
Kiemelt kép :SEMMELWEIS EGYETEM LEVÉLTÁRA
