Poszt ITT
Budapest, 2017. szeptember 18.
Hajléktalan pár egy elhagyatott fővárosi trafóházban 2017. szeptember 18-án.
MTI Fotó: Mónus Márton

Radnóti rabbi: Miért utáljuk a hajléktalanokat?

Radnóti Zoltán
Radnóti Zoltán

rabbi. 2018. 07. 09. 12:47

Mindenki vigyen magával még egy embert kicsit közelebb oda, ahol ő tart. Érjen rá beszélgetni a magányos szomszéd bácsival, fesse ki a gyereke óvodáját, hallgassa meg, miután ételhez juttatta, egy hajléktalan élettörténetét. Ne féljünk és ne undorodjunk.
Korábban a témában:

Szorongás, undor, félelem. Egymás mellett élő furcsa szavak. A ránk mászó pók, a földön tekergő halványzöld sikló, a szeretteink orvosi leleteiben olvasható bizonytalan betegség diagnózisa. Mind-mind valami ismeretlen élmény előszobája. Mi lesz utána? Félünk. Néha undorodunk.

Új fóbia ütötte fel a fejét az országban. Azokat az embertársainkat is utáljuk és azoktól is félünk, akik nálunk szerencsétlenebbek.

Ám ez különleges üzenettel bír. Azt mutatja, hogy nem bízunk a jövőben. Azt gondoljuk, úgyse lehet jobb: boldoguljon mindenki, ahogy tud, nekünk sem segít senki. Pedig de.

A kormánypártok és a Jobbik a népakaratra hivatkozva tiltja be a hajléktalanságot. Alaptörvényi szinten. Az ellenzéki pártok a népakaratra hivatkozva teszik ugyanezt ott, ahol még van némi hatalmuk.

Azért nem érdemes a pártokhoz fordulva tiltakozni, mert sajnos nem véletlenül értenek egyet. Helyesen mérik fel a helyzetet. Tényleg dühítenek minket azok, akik szerencsétlenebbek nálunk és félünk tőlük, de nem azért, mert eredendően gonoszak és érzéketlenek vagyunk, hanem mert a végső lecsúszás lehetőségére emlékeztetnek bennünket nap mint nap. Mindegyikük mozgó (fekvő, haldokló) figyelmeztetés: te is járhatsz így, kevés kell hozzá. Hogy nem tudunk igazán szolidárisak lenni velük, tán azért van, mert a felemelkedés, a felemelés vágyánál erősebben motivál minket a saját lecsúszásunktól való félelem.

Kurtai Zsolt hajléktalan guberál Nyíregyházán, a Sólyom utcában, 2015. decemberében
Fotó: Balázs Attila / MTI

Az igazi baj a középosztály széles rétegeinek kilátástalansága, az az állapot, amikor már nem a felemelkedés esélyét, hanem a tönkremenés, a társadalomból való kiesés veszélyét érezzük reálisabbnak. Azt vízionáljuk, hogy ha én nem vagyok „ott”, akkor már csak a létfenntartás lehet a cél, míg a kiugró siker és a komoly vagyon a kivételezettek privilégiuma.

Ha a „társadalmi remény” helyébe a félelem és a szorongás lép, ha többé nem honfitársakként, hanem ellenségként tekintünk egymásra, és a képviseletünkre, bizalmunkra pályázó pártjaink is így kezelnek majd bennünket, az tényleg a vég.

Mit látunk ma?

Ha nyitott szemmel járunk, láthatjuk, hogy mindenkit, érthetően, a státuszvesztés réme ijeszt leginkább. Olyannyira, hogy még a borzasztó szociális helyzetben lévő roma kisebbséget is mozgósíthatóvá teheti a médiumokban mantrázott még rosszabbtól, azaz a bevándorlóktól való félelem. A lefelé tartó spirálnak sehol nincs vége, mindig van mit félteni és joggal véljük úgy, hogy aki megcsúszik, a semmibe zuhan.

Teljesen jogos a kérdés: miért nem tiltakozik például a MAZSIHISZ?

Azért, mert a közhangulat ellen tiltakozni olyan, karinthysan szólva, mint a Nap kihűlése miatt aprehendálni.

Roppantul fontos szervezet vagyunk, de a társadalmi szorongás attól nem enyhül, ha a MAZSIHISZ tiltakozik ellene a kormánynál vagy az ellenzéknél.

Van saját feladatunk: elhitetni azt, amiben hiszünk. Az ábrahámi alapú vallások – a zsidóság, a kereszténység és az iszlám – lényege épp az, hogy ami most van, az nem szükségszerű, megváltozhat. Hogy a világ törvényei alávettetek a világot teremtő Isten törvényeinek, és magunknak azt mondogatni, hogy „nincs remény”, tévedés.

Meg kell értenünk, hogy senki mást nem hibáztathatunk a saját sorsunk alakulásáért. A közösség felemelkedését nem mégoly szép prédikációk fogják felvezetni, közvetíteni, a közösség erejét csak megtapasztalni lehet: ha egyedül nézünk szembe egy ellenségesnek tudott világgal, akkor valóban a túlélésre törekedhetünk csak, méghozzá egymás ellenében. Amíg úgy érezzük, hogy azért nincs okunk segíteni, mert „nekünk sem segít senki”, addig minden tapasztalatunk ezt fogja visszaigazolni. Megtorpanunk minden lépés után.

Budapest, 2014. december 31.
Hajléktalan férfi dohányzik a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Rimaszombati úti krízisszállója elõtt 2014. december 30-án este. A hideg idõ beálltával több budapesti hajléktalanszálló is megtelt az elmúlt napokban. A szeretetszolgálat utcai gondozószolgálata a téli krízisidõszakban éjjel-nappal mûködik, a szociális munkások rendszeresen felkeresik a szabadban éjszakázókat, az öntudatlan vagy kommunikációra képtelen emberekhez mentõt hívnak.
MTI Fotó: Kallos Bea
Fotó: Kallos Bea / MTI

Ennek ellenszereként találtuk ki a társadalomszervezést és főleg az egyházakhoz hasonló vagy egyházakhoz kapcsolódó társadalmi szervezeteket.

Közel harminc esztendő telt el a rendszerváltás óta. Én akkor tizennyolc éves voltam. Mindnyájan „aktívan” politizáltunk. Jurta Színház, Duna kör, Batthyány örökmécses. Ott voltak a „nagyok”. Egyikük, Csengey Dénes, a Magyar Demokrata Fórum alapítótagja 1989. március 15-én a Magyar Televízió székháza előtt megfogalmazta talán leghíresebb mondatát: „Európába, de mindahányan!”

Miért idézem most őt ide? Csengey a magyar népi jobboldalnak ahhoz a részéhez tartozott, mellyel szemben az urbánus magyar zsidó közösség jó részében élt (él?) némi bizalmatlanság.

Pedig ő már akkor pontosan látta, melyek az általános emberi értékek. Európa nem szitokszó volt, hanem civilizációt, a szabadságot és az európai életszínvonalat jelentette a keleti blokknak.

Mit kívánhatok? Legyen ez a követelés aktuális ma is. Kiáltsuk mi is. Vagy legalább vegyük észre, hogy sok tízezer embernek nincs hol tisztálkodnia, nincs hol lehajtania a fejét. Pedig „Európába” csak „mindahányan” juthatunk el – bármiben tévedett is amúgy szegény, fiatalon meghalt Csengey Dénes, ebben igaza volt.

Mindenki vigyen magával még egy embert kicsit közelebb oda, ahol ő tart. Érjen rá beszélgetni a magányos szomszéd bácsival, fesse ki a gyereke óvodáját, hallgassa meg, miután ételhez juttatta, egy hajléktalan élettörténetét.

Ne féljünk és ne undorodjunk!

Kevés kell hozzá, hogy kikerüljünk a spirálból és a pártok azon versenyezzenek, a közhangulatot engedelmesen kiszolgálva, melyikük tud szolidárisabb Magyarországot ígérni és építeni. Őrizzük meg így Csengey Dénes emlékét.

A szerző a dél-budai Bét Sálom zsinagóga főrabbija.

Kiemelt képünkön: Hajléktalan pár egy elhagyatott fővárosi trafóházban. Fotó: Mónus Márton / MTI

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Professor Yuval Noah Harari, author and Professor of History at the Hebrew University of Jerusalem, speaks about themes from his new book 'Homo Deus: A Brief History of Tomorrow' on September 8, 2016 at the Dancehouse Theatre as part of the Manchester Literature Festival in Manchester, England. (Photo by Jonathan Nicholson/NurPhoto)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.