Amikor eldöntöd, hogy gyereket vállalsz, fogalmad sincs, milyen fába vágod a fejszédet. Van az a bizonyos „ösztönkésztetés”, hogy legyenek utódaink, és ezzel nincs is semmi baj.
Azt mondják, az életösztön és a fajfenntartási ösztön a legerősebb az életünkben. Nem kétlem, hogy így van, bár gyermekorvosi pályafutásom során
Van a vágy, a szerelem, az összetartozás érzése, hogy úgy érzed, megtaláltad azt, akit, és szeretnéd, ha gyerekeitek lennének. Nem olyan bonyolult, és nem is nagy tudomány mindez.
Elisabeth Stone mondatai nagyon igazak a szülői érzésről:
Eldönteni, hogy gyereket akarunk, egy pillanat műve csupán. Azonban a döntés, hogy a szívünk a testünkön kívül ölt testet, örökre szól.
Igen, döntesz, de fogalmad sincs, mi mellett. Nem látod, nem is láthatod azt a sok jót, örömet, és nem ritkán gondot, fájdalmat, ami egy gyerek felnevelésével jár. És amikor már felnevelted, áll a lábán, saját családja lesz, akkor sem ér véget a történet, hiszen az ivadékgondozás az embernél a szülő haláláig tart. Hogy mindez helyes-e, nem tisztem eldönteni. Az azonban gyakran jut eszembe, vajon jól csináltam-e, vajon megadtam-e mindent, ami ahhoz kell, hogy az én gyerekem, aki persze sose volt (van, lesz) az enyém, boldoguljon az életben, és ne csak boldoguljon, hanem boldog is legyen.
Fotó: Gyarmati Andrea
Közel negyven éve vagyok gyerekorvos. Ez azzal jár, hogy beleláthatok mások életébe. Sőt, sűrűn kérnek tőlem nem csupán egészségügyi tanácsot. Azt kérdezik, hogyan lehet jó szülőnek lenni.
Nem tudom, és nem csak bennem vannak kétségek a „jó szülőséget” illetően. Tele a szakirodalom a jó szülőség kérdésével, sőt
Emberi életünk minősége valóban azon múlik, hogyan tudunk élni, hogyan tanulunk meg jól élni a kezünkben lévő hatalommal. (A hatalom szó ebben az összefüggésben a legtágabb értelemben értendő, vagyis minden olyan helyzetre, melyben egy bármilyen módon erősebb, előnyösebb pozícióban lévő „hatalmasabb” ember, embercsoport egy gyengébb, ezért kiszolgáltatott emberrel vagy emberekkel áll szemben.) Márpedig, ha belegondolsz, a szülő-gyerek kapcsolat nagyon is ilyen természetű, még akkor is, ha a dolog az évek múlásával jelentősen változtatja az arcát.
Mindannyian a családnak nevezett olvasztótégelyben formálódunk. Hogy a család több rokonok összességénél, tény. A család rendszert képez, egymással kölcsönösen kapcsolatban álló emberek csoportja volt régen is. Ma még külön árnyalja a képet a széthulló, majd ismét családdá formálódó mozaikcsaládok története. Ami szerencsés esetben akár jót is jelenthet az utódok (nevelt, lízingelt, vagyis nem vér szerinti) gyerekek számára. Van ilyen, nem is kevés, szerencsére.
Minderről nem tudsz, nem is tudhatsz, amikor igent mondasz egy gyerekre. Sőt, azt sem tudod, mennyire végleges és érzelmileg kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetsz, olykor pont a gyereked miatt. Mert a kapcsolat megváltoztathatatlan, visszafordíthatatlan és végleges, még akkor is, ha ezek nagy szavak.
Ha a hentes rossz húst ad, nem megyek oda többet, de a fiammal nem szakíthatok, nem mondhatom azt, kiveszek egy kis szabadságot, és keresek egy másik, jobb gyereket… se amíg kicsi, sem akkor, amikor már felnőtt.
Igyekszem, és hiszem, hogy mindannyian iparkodunk jól csinálni mindazt, amit a szülőség jelent. Persze elkövetek, elkövetünk hibákat, de minden esetben lehet megoldást találni. Tudom, hogy a szeretet képes a napi zördüléseket, félreértéseket, félrehallásokat felülírni, ha marad egy platform, ahol a dolgok megbeszélhetőek. Ehhez türelem, kitartás és főleg némi távolságtartás, pontosabban humor szükségeltetik.
Fotó: Gyarmati Andrea
A gyerek sok olyan dologgal ajándékoz meg, amit előszedhetsz, mint varázsló a nyuszit a dobozból, nehogy túlságosan fontossá váljon, kinek van igaza. Ez szerintem nem lényeges, hiszen a saját nézőpontjából akár mindkét félnek egyszerre igaza lehet.
Ha gond akad, néha elkezdek mozizni, hogy lebillenjek a saját rossz vágányomról, és ha sikerül felülemelkednem az egómon (ez hol jól megy, hol kevésbé), könnyebb lehet az életünk.
A minap épp szükségem volt egy ilyen kimozdító történet előbányászására. Talán négyéves lehetett, épp azt az időszakot éltük, amikor tökéletesnek és mindentudónak élt meg engem. Lelkesen mesélte az óvodai dolgait és az álmait.
Álom és valóság ebben a korban nem válik külön. Sokszor mesélik szülők a rendelőben, hogy a három-négyévesük kitalál történeteket, és elő is adja őket.
A hazugság a definíció szerint olyan állítás, mely nem felel meg a valóságnak. És ebben az értelemben valóban, amit a gyerek mesél, akár hazugságnak is tekinthető, de a hazugság másik ismérve, hogy tudatos kell legyen, és érdek fűződjön hozzá, márpedig itt megbukik az egész, mert ebből a szempontból nem állja meg a dolog a helyét.
Álom és valóság, képzelet és kíváncsiság keverednek.
Szóval, az én kisfiam meséli lelkesen azt, amikről éjszaka álmodott. Hogy így meg úgy volt, aztán pedig ez és ez történt. És akkor… mondja, és megáll:
– Hogy van tovább, anyuci? – kérdezi.
– Nem tudom, szívem, ez a te álmod.
– Nem tudod? – tágul kerekre a szeme – De hát ott voltál.
Nos, a lényeg, kapaszkodj emlékekbe, ha úgy érzed, épp nem a legkönnyebb a helyzet, és próbálj meg felülemelkedni azon, ha a gyereked megbánt. De nem állítom, hogy könnyű.
Kiemelt kép: Gyarmati Andrea
