Karafiáth: Tizenöt éves lány mehet gruppenbe?

A New York-i divathét szenzációja egy 10, azaz tízéves transznemű kisfiú – harsogják a cikkek, micsoda szenzáció. Bátor tett, kontráz a kórus, ez ám a vállalás, ez ám a hír, hú és há! Látjuk a szép gyereket Lisa Minelli frizurájával, csillogó gyöngyökkel a vállán, szoknyában. A kép, ami terjed, gyönyörűen komponált. Ami mögötte van, az már kevésbé. És nagyon nehéz józanul, indulatok nélkül hozzászólni. Anélkül, hogy a publicista ne legyen lehurrogva, és mondjuk csuklóból letranszellenesezve.

Mert nem a transzneműek el-, illetve el nem fogadásáról szól ez a dolog. Nagyon nem. Sőt, az csak szemfényvesztő terelés! Ki engedte ezt? Ki hagyja, hogy a szemlélet, ami most már nemhogy elindult, hanem gyakorlatilag virágzik, ilyesféle publicitást kapjon? Mert ugye, amiről szép körítéssel írnak, egyre inkább elfogadottabbá válik. Miért nem bojkottálják az olyan rendezvényeket, ahol ez előfordulhat? Miért nem dobják ki hangos kommentárral azokat az újságokat, ahol ennek teret adnak?

Ahol egy kifestett fiúcskát lehet kitenni, ott gyakorlatilag a pedofíliát támogatják és a perverzeket etetik. És közben életeket tesznek tönkre.Gondoljunk már bele csak a legelemibb dologba: egy tízéves fiúcska még gyerek. Nemi identitás nélkül.

De a kérdés nem csupán az, mikor alakul ki a nemi identitásunk. Hanem elsősorban az, hogy a személyiségünk miképp fejlődik, hogy az életünkben – benne az oly sérülékeny kamaszéveinkkel – mennyire tudunk szinkronba kerülni önmagunk és a külvilág elvárásaival. Mit tudunk belsővé tenni és mit elutasítani. És mik a motivációink.

Tudjuk, milyen nagy erő a csoportok húzóereje, és ha az énünk még nem kellőképpen felvértezett, nehezen teszünk különbséget (a számunkra! plusz a rövid és hosszú távon) jó és hasznos, illetve káros és romboló dolgok között.

A viselkedésünk és a kapcsolataink ezer irányból determináltak: alapvetően meghatározóak a családi minták persze, de serdülő éveikben a hatások nagy részét a kortárs alakító erők adják. Hogy meg tudjunk maradni például egy osztályban vagy egy csapatban, igazodnunk kell a normáikhoz. És ha nem érezzük magunkat elég erősnek, hogy a saját, addig felépített énünket kellő erővel (akár kicikizések, durvább esetben kiközösítés, ellehetetlenítés árnyékában) képviselni tudjuk, akkor a rossz befolyások alatt gyurmaként alakulhatunk. Ez igaz a legkisebb dolgoktól a legnagyobbakig. Nem is kell túlságosan karizmatikus vezető ahhoz, hogy egy kis nyájat a rossz irányba tereljen. Elég sokszor egy-egy kimondatlan elvárás, vagy csupán gesztusokkal éreztetett nyomás, hogy elhajoljon bennünk az akarat.

Amikor én voltam alakulóban, a kilencvenes évek elején, még nem egy internet formálta, átszexualizált, a puszta látványra hajtó és a nettó hazugságokat preferáló kortárs közegben éltem, ami elsősorban a virtualitásban szocializálódik. (Jó, egyszerűsítek, mert azért már az úgynevezett ‘én időmben’ is erősen közegfüggő volt, ki mennyire megy bele a dolgok sűrűjébe, de a nagy átlagot képviselem életkörülményeimben.)

Szóval nálunk tizennégy-tizenöt évesen még épphogy az első ártatlan csókokon voltunk túl, és ezekről, illetve olyan kardinális dolgokról suttogtunk a nagyszünetben, hogy vajon mikor ildomos a tétován nyúlkáló simogatást beljebb engedni. És még nálunk is elindult egy idő után, hogy na, most már ciki, hogy valaki szüzike, hogy milyen bénaság már, satöbbi. És ismerek olyat, aki – bár még lelkileg egyáltalán nem tartott ott – inkább gyorsan lefeküdt valakivel, csak hogy a kórus hallgasson már el végre. Most már ez is rémületesen felgyorsult, iszonyú korán szembesülnek a fiatalok a sürgetéssel.

Na, de miért is?

És valóban jót tesz a bontakozó szexualitásnak a hajtás, a kicsikarás?

Ráadásul elképesztő elvárásokkal szembesülnek elsősorban is a kislányok. És innen egyenes az út a mindenféle testképzavar, az érettségire kért mell-,  orr- és minden egyéb plasztika. És később egyéb intim korrekciók, önmaguk tárgyiasítása, a saját igényeik félreismerése és a másik kiszolgálása, minden belső ösztönzés ellenére. Csak egy jellemző példa: egy fiatal, tizenöt éves lány ismerősömmel beszélgetve természetesen egy idő után előkerültek a kapcsolati kérdések. Először finom kis pletykák formájában, mintegy kipuhatolva, hogy nálam meddig lehet elmenni, majd, mikor már láttam, hogy valami feszíti a beszélgetőtársamat, rákanyarodva a személyesre is. És a kislány elmondta, hogy számára nagy kérdés, részt vegyen-e egy gruppenben, mert már mindenki kipróbálta a baráti köréből, és irtó gáz, hogy ő még nem. Vagy csak abba menjen bele, hogy jöjjön egy másik lány is közéjük, ahogy a barátja vágyná. Kérdeztem, ő mit érez. Vállvonogatás. Hogy nem akar prűd lenni. Hogy nem akar visszamaradottnak tűnni. Hát, ismerve őt és az érzelmi fejlettségét, még az alapértelmezett kettőst is túlzásnak gondolom, hát még az ilyesmit.

Kérdeztem, őt érdeklik-e alapban a lányok. Hát, nem igazán, jött az újabb vállrázogatás. Na, itt a kulcs. Csak azt csináld, amihez kedved és gusztusod van. Semmi egyebet és semmi többet. És ez legyen evidencia. És a te nem-edhez ragaszkodj, akárhogy akarják kikezdeni.

Hiszek abban, hogy az ösztöneink jó tanácsadók. És ebben ne ingasson meg senkit az, hogy mások csököttnek, kellemetlennek, esetleg fapinának nevezik. De persze, tudom, ennyire fiatalon nehéz. Nagyon nehéz határozott nemeket mondani még felnőttként is. Tegye fel a kezét, aki még sosem ment bele olyan, számára kellemetlen szexuális szituációba, amit később szégyellt, vagy amire csak egyszerűen undorral és eltartással gondolt. Amibe csak vélt vagy valós kényszerek hatására sodródott bele.

Pedig milyen egyszerű lenne ezeket a kínos és gyomorszorító érzéseket megúszni.

Fontos, hogy az érzékeny, képlékeny években megfelelően (nehéz meghatározni, hogy ez pontosan mit takar, de annyit mindenképp, hogy a személyiségünkre fókuszálva és szeretettel) figyeljenek ránk és törődjenek velünk. Mind a szüleink, mind a tanáraink, mind a barátaink. És ez nem azt jelenti, hogy belelöknek a közepébe, kizavarnak a színpadra és olyan szerepeket kényszerítenek ránk, amik köszönő viszonyba sincsenek addigi énünkkel.

Nyitott és elfogadó ember vagyok, de bűnnek tartom, ha alakuló emberkékből cirkuszi mutatványt csinálunk. Ha egy személyiséget direkt, kényünk és kedvünk szerint alakítunk a nekünk tetszetős, csak a mi javunkat szolgáló irányba. Ha ránk bízott életekkel játszunk, csak mert úri kedvünk, kiszolgálatlan egónk vagy akár pénzéhségünk úgy kívánja. Kicsike fényért nagy árat kell majd fizetnie annak a gyereknek, aki hamis szerepekbe kényszerül. Mert előbb-utóbb felnő. És fel fogja tenni a kérdéseit. És lehet, hogy nem jól, és nem biztos, hogy jó válaszokat kap, illetve ad magának. Mert, mondjuk, a túlhajszolt csakazértis szexualitás vagy az ital nem a legfrappánsabb feleletek. És ezt jó pár sorsot ismerve mondom.