Mindig együtt jártak, de akkor úgy összevesztek, hogy csaknem örökre. Mit jelent az már nekik, örökre?! A föltámadásig, minimum! Idős emberek, unokatestvérek. Úgy kérdezték egymástól a telefonban, amikor ideje lett, megyünk? Megyünk temetőzni, Zsuzsika, Öcsi? Ott pihentek a temetőben a szülők, voltak testvérek, nagynénik, ismerősök, a kisváros református örökparkolója, még lógnak kannák a bejártnál, ahol a gondnok lakik, szőlő hullámozza be a verandát. Szednek otthon, ha ad a kertjük, virágot, ha nem, vesznek a piacon a sánta virágostól. Sokat kell vinni. Sok a sír, a kispúp, a nagypúp, lett idővel két márványszobor, az egyik szegényebb rokon fakeresztet kapott. Azért virág jut mindenkinek. Van útja ennek, ki az első, ki a második, sorban az egész, nagy család, az ezüsttel futtatott nevek.
Ez fukar volt. Az megcsalta. Az volt börtönben. Ivott, akár a gödény. Két évre eltűnt. Ő kommunista volt, nyilván újnyilasként végezte. Kétszer hagyta ott a férjét, amikor harmadjára jött volna vissza, nem fogadta a vissza István, illetve, amikor megtudta, hogy nagyon beteg, mégis. Ápolta addig, amíg. Tisztességgel eltemette. Itt Galambocska, aki minden vasárnap piskótát sütött. Nyolcvanévesen is. Feri írt verseket, szavalt, Margit gyönyörűen énekelt. Járták a temetőt, letették a virágot. Öntöztek. Fölállították a széldöntötte flakont. A gazt, a folyondárt tépték. Az utolsó volt Manyi királynő, egyik nagynéni, így nevezték a természete miatt, kemény volt, félelmetes, csikorgott, Feri bácsi engedélyt kért, ha szólni akart. Legutóbb tragédia történt. Nem értették. Manyi királynőnek nem jutott virág. Egy szál se. Nem figyeltek, elbeszélték, hajaj. Tépjél japánakác ágat, Öcsi, legalább kap zöldet! Azt már nem, Zsuzsika, akkor inkább semmit. Öcsi, ő, ha nem kap valamit, még visszajön! Tépjél akácot, füvet! Nem! Tépek én! Nem, ne csináld! Összekaptak, remegtek az indulattól, féltek Manyi királynőtől holtában is, ahogy gyerekként mennyit. Sántikált arra egy néni, Bátyus kért tőle egyetlen szál virágot. Odatették Manyi királynőnek, aki mintha mégis a legtöbbet kapta volna. Aztán csak ültek a ravatalozó padján, lett kis nap, fénylett, langyosodott. Pihegtek. Míg rájuk nem szólt Kálmán bácsi, aki a legkíváncsibb volt a temetőből, mindent tudni akart. Mit csináltok ti itt, mit? Elgondolták kicsit, aztán azt mondták, szokjuk a légkört, Kálmán bácsi. Szokjuk az itteni levegőt. Nevettek, mint akiket már nem bánthat Manyika királynő.
Kiemelt képünkön Szabados Jenő (1911-1942) festőművész Falusi temetés c. képe látható
Fotó: dka.oszk.hu
