Felsorakoztak a szereplők az új médiaháborúhoz. Az egyik oldalon áll a közpénzzel kitömött kormányzati árnyékmédiaháló, a másik oldalon pedig az egymástól független, a piacról megélni próbáló szabad sajtó. Ha csak a piaci környezetet nézzük, kijelenthetjük: az erőviszonyok közel sem kiegyenlítettek.
A kormány által bekebelezett újságoknak semmiféle sajtóetikai, vagy bármilyen egyéb morális iránytűjük nincs, azokat már rég elhagyták. Csak egyetlen cél hajtja őket, amelynek érdekében viszont bármit megtehetnek. Mára oda jutottunk, hogy a tábor egybentartásáért szó szerint minden megengedhető bárkivel szemben. Ebben a nap mint nap teljes gőzzel zakatoló dezinformációs gépezetben a tényektől teljesen független, alternatív valóságok születnek, amelyekkel aztán a kormány, mint egy csodafegyverrel, bármilyen ellene előásott tényt, bizonyítékot, oknyomozást tökéletesen érvényteleníteni tud a sajátjai előtt.
A kormány alternatív valósága az, amivel a megmaradt maroknyi magyar sajtó nem tud mit kezdeni. Ez persze nem azt jelenti, hogy meg sem kell próbálni, csak azt, hogy az idő a hatalomnak dolgozik. Mit értek ez alatt? Azt, hogy érdemes belegondolni, milyen érzés lehet, amikor egy heteken át írott, dokumentumokon és tényeken alapuló leleplező anyag meg sem tudja karcolni a Fidesz népszerűségét. Márpedig be kell ismerni, az elmúlt 7 évben kevés olyan dolog történt, ami komolyan meg tudta volna zavarni a kormányzást. És itt a kormányzás alatt leginkább az intézményesült lopást értem.
Akárhogy is, ebbe a keserves időszakba rengetegen bele fognak rokkanni, olyan sérelmek és konfliktusok jönnek majd, amelyek alighanem beláthatatlan időre ellehetetlenítik akárcsak a diskurzus lehetőségét is. És akkor egyszer majd szembe kell nézni a kellemetlen kérdéssel:
Ezt egyelőre elképzelni is nehéz, de az biztos, hogy fájdalmas lesz a finálé. És egyáltalán nem tudom, mit tartogat az addig elvezető hosszú időszak, de azt tudom, hogy már most sírhatnékom van tőle.
